Utas különutas

Ürmössy Ákossal a felsőoktatási tanulmányainak egykori helyszínén, Budapest belvárosában, a Szerb utca 23. szám alatti épület előtt találkoztunk. 1968 szeptemberében a Közlekedésépítési Kar három szakán, összesen 124 nappali tagozatos hallgatóval itt kezdte meg működését a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola. – Abban, hogy a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban megszerzett érettségi után 1973-ban itt tanultam tovább, kétségkívül szerepet játszott, hogy az ismerőseim közül már többen is ide jártak. Voltak, akik vasútgépésznek tanultak, de persze olyanok is, akik az útépítési és fenntartási szakot választották. Előttem járt egy évvel az akkori ismerősi körömből minden bizonnyal legismertebbnek számító Vajvoda Sándor, a magyar autósport egyik legendája, aki 66 évesen, négy éve hunyt el. A baráti javaslatok mellett a döntésemben az is szerepet játszott, hogy szerettem volna a fővárosban tanulni. S bár nem voltam rossz tanuló, a választásnál a Műegyetem nem igazán jött szóba, amit azóta sem bántam meg. Szerettem a KTMF-re járni, a tankörök létszámukban és hangulatukban is olyanok voltak, mint a gimnáziumi osztályok. S végül is bejutottam a Műegyetemre, mivel ott tartották a laborgyakorlatokat, ahová a tankörtársakkal együtt jártunk át. Barátságok azonban nem csupán szakon belül alakultak ki, hanem külsősökkel is, például a hidasokkal, akik közül kerültek ki az albérlőtársaim is. Szép idősszak volt – meséli interjúalanyunk, akivel a szomszédos kávézó teraszán idéztük fel a múltat. – A főiskolára viszont viszonylag kevés lány járt, ám nemcsak ezért jelentette számomra a zene a szórakozást. Főként a dzsessz és a komolyabb rock volt a kedvencem, a Syrius hajóra ezért aztán sokat jártam, de az Építők Műszaki Klubjában is gyakran megfordultam. Közben persze tanultunk is, akkoriban még ugyebár szombaton is voltak előadások. Akkor volt a testnevelés is, melyen az erősítős csoportba jártam, mivel a tanár szerint súlyemelő alkatom volt – mondja Ürmössy Ákos mosolyogva, majd arról beszél, miért is okozott a családban meglepetést az „útválasztása”.

– Apai ágon szinte mindenki kohászattal, bányászattal, fémekkel és ércekkel foglalkozott. Az egykori Rimamurány-Salgótarján Vasmű foglalkoztatta például a dédapámat és a nagyapámat is. A cég megbecsülte a munkásait, számos szociális létesítményt üzemeltetett, s bizony rang volt ott dolgozni. A családi hagyományokat végül édesapám is folytatta, bár gépésznek indult. Mivel azonban a nagyapám csak késve került haza az orosz hadifogságból, apámra hárult a családfenntartás terhe, ezért a közeli tanulási lehetősséggel élve végül is a tanulmányait Miskolcon kohómérnökként fejezte be. Több unokatestvérem és két nagybátyám is kohászattal foglalkozott, ezért aztán logikusnak tűnhetett, hogy számomra is ez volt a kijelölt út. Ózdon születtem, apám akkor az ottani vasműben dolgozott, majd áthelyezték Salgótarjánba. Kamaszként persze beszervezett diákmunkára, de a tapasztaltak nem nyerték el a tetszésemet. Mindenhol puffogás, ez nem az én világom. Még úgysem, hogy egyébként anyai részről soproni származásúak is vagyunk, ahol a kohászat és a bányászat ugyancsak nem volt ismeretlen, így aztán az ottani nagybátyám is kohómérnökként tevékenykedett.

Ürmössy Ákos útja azonban másfelé vezetett. A főiskolai évek már az utak felé vitték, meg az utazások irányába. – Ahhoz, hogy megérkezzünk valahova, el kell indulni. Török Ádám is megénekelte, hogy „vissza a városba, mert ott meleg van, nyugalom és fény”. Ám ez egy idő után unalmas, ki kell szakadni onnan, meg kell tapasztalni az ellenkezőjét, s úgy visszatérni. Salgótarjánban élve a közeli csehszlovák határt sokszor átléptük, de a barátokkal a háromévente lehetséges nyugati utazási lehetőséget kihasználva eljutottunk például Párizsba, Monte Carlóba, vagy éppen Nizzába – az apám által kölcsönadott Polski Fiat 1500-assal.

A diploma megszerzését követően Ákos hazatért Salgótarjánba, s bekopogott a KPM közúti igazgatóság központi irodájába, ahol éppen szakembert kerestek. – 1976. szeptember 1-jén forgalomtechnikai előadóként kezdtem, balesetelemzésekkel, csomópont-vizsgálatokkal. Az első tervem egy baleseti gócpontnak számító csomópont átalakítására vonatkozott. Amikor az építési osztályon megalakult a tervezési csoport, oda kerültem. terveket, tömegszámításokat és kalkulációkat készítettünk. Ezt követően műszaki ellenőr lettem, majd vállalkozási főmérnök, amely már pénzügyi és jogi felkészültséget is igényelt. Utána fejlesztési főmérnöknek neveztek ki, amely megint inkább szakmai kihívás volt azzal, hogy a beruházások előkészítése, terveztetése és lebonyolítása tartozott hozzám.

2005-ben a nagy összevonás eredményeként létrejött a Magyar Közút, ahol megpályáztatták az igazgatói tisztségeket. – Eszembe sem jutott pályázni, nem voltam soha annyira karrierista. A három évtizedes múltamnak köszönhetően sokan ismertek a szakmában, ezért aztán érkezett egy füles, hogy adjam be a pályázatot. Miután többször is megismétlődött a „súgás”, beszéltem erről a feleségemmel, aki szintén kapacitált a pályázásra. Ezek után úgy éreztem becsületesnek, hogy bementem az akkori igazgatóhoz, s tájékoztattam, hogy én is indulok a megyei igazgatói posztért, amit aztán sikerült is elnyernem. Másfél évtizedes igazgatói ténykedéssel vonultam nyugdíjba négy évvel ezelőtt.

Nyugdíjasként sem szakadt el a szakmájától, köszönhetően a Közlekedéstudományi Egyesület megyei elnökeként betöltött társadalmi tisztségének. – Bátonyterenyén élünk a feleségemmel, aki építész technikus, s ebben a minőségében dolgozott is a közúti igazgatóságon, így közös munkaviszonyunk is van. Feleségem korábbi házasságából egy fiunk és egy lányunk van, akik külföldön élnek és lányunk két unokával már megajándékozott bennünket. Közös gyermekünk is kettő van. Az egyik fiunk Gyöngyösön turizmus-vendéglátás szakon végzett, de most kereskedelemmel foglalkozik, míg a másik fiunk informatikával. Tőlük is vannak már unokáink: idősebb fiunknál a két nagyobb gyermek mellett a kislány most másfél éves, a kisebbik fiunknál a kisfiú alig két hónapos.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy bizony nosztalgiával nézett többször is egykori főiskolája hajdani épületére. – A tanáraink többsége nem a képleteket sulykolták belénk, hanem azt, hogy minek hol nézzünk utána, hogy a könyvtárban mit hol találunk meg. Azt akarták, hogy ne fölösleges dolgok megtanulására fordítsuk az időnket, hanem arra, hogy legyen képeségünk megtalálni azt, amire szükségünk van. Szívesen emlékszem vissza Göde Ferencre, aki az egyik legnehezebb tárgyat, a mechanikát tanította. S bár még pótvizsgám is volt nála, nagyon szimpatikus és remek tanár volt. Jó emlékeim vannak Erdősi József adjunktus úrról, aki régi vágású oktatóként mindent tudott az ábrázoló geometriából. Gyakorlati órákon színes krétákkal rajzolt a táblára, így érthetőbbek voltak számunkra a metszetek, az átmenetek, az axonometriák. Egyszer vettünk neki színeskréta-készletet, mert a tanulmányi hivatal elutasította a színes kréta iránti igényét. Sajátos humorával és régimódi stílusával oldotta a geometria bonyolultságát. S persze jó szívvel gondolok vissza Szíjártó Lászlóra, aki nagyon különös egyéniség volt, s akinél a talajmechanika előadásokon nagyon kellett figyelni. Jó volt ide járni… 

SZÖVEG: BAUDENTISZTL FERENC, WINKLER CSABA
FOTÓ: MÁRTAI MARIANNA / BUDAPEST HEADSHOT