Az életvégi döntések kérdéseit kutatja Vajtu Anasztázia Bettina joghallgató.

„KARSAI DÁNIEL ÜGYE NEM ÚGY ZÁRULT LE, AHOGYAN KELLETT VOLNA”

Vajtu Anasztázia Bettina, negyedéves joghallgató kapta a Virtus Civilis Karsai Dánieldíjat. A Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Államés Jogtudományi Karának hallgatója vehette át elsőként az elismerést, amellyel a kar Karsai Dániel alkotmányjogász emléke előtt tiszteleg. Anasztázia pályamunkájában az életvégi döntések szabályozását járta körül. Szerinte ez a téma jogi, erkölcsi és társadalmi szempontból is meghatározó kérdés marad a következő évtizedekben.

Hirdetés

Komplex társadalmi kérdés

Vajtu Anasztázia Bettina filozófikus alkat, akit már gimnazistaként érdekelt, hogyan gondolkodtak élet és halál kérdéséről a régi korok bölcselői. Elsőéves egyetemistaként aztán a jog- és társadalomfilozófia tantárgyban mélyedt el a legszívesebben, így érthető, hogy negyedévesként miért nem jön zavarba attól a kérdéstől, hogy miért is foglalkozik egy fiatal az életvégi döntésekkel.

– Ez a téma azért izgalmas, mert egyszerre érinti az emberi méltóságot, az önrendelkezéshez és az élethez való jogot, s megmutatja, hogyan kapcsolódik egymáshoz és egyáltalán milyen viszonyban van egymással az orvostudomány, a jog és az etika. Az eutanázia egy nagyon komplex téma, amely komoly társadalmi egyeztetést igényelne, s amiről úgy érzem, még nagyon sokáig fogunk beszélni. Emellett a témaválasztásomhoz hozzájárult az is, hogy 25 évvel ezelőtt ezen a karon végzett Karsai Dániel is, ami az én szempontomból különös aktualitást adott ennek a dolgozatnak – illetve annak, hogy őt ilyen mértékben beleemeltem a dolgozatomba –, természetesen amellett, hogy a híradásokban végig követtem az ő küzdelmét az életvégi döntésekkel kapcsolatban.


Küzdelem a méltó halálért

Anasztázia díjra érdemes TDK-dolgozata három nagy egységből áll. Az elsőben a téma történeti és filozófiai hátterét tárgyalja: hogyan viszonyult az évszázadok alatt az orvostudomány és a társadalmi gondolkodás az életvégi döntésekhez. A második az egészségügyi törvény alapján mutatja be a magyar szabályozást, s veti össze azt más országok megoldásaival. A harmadik az ALS-beteg Karsai Dániel életéről és a méltó halál elfogadásáért vívott küzdelméről szól.

– Minden alkalommal zárt ajtókba ütközött, s jogilag tulajdonképpen nem jutott előre. Mégis hatalmas dolgot tett, mert ráirányította a társadalom figyelmét egy olyan kérdésre, amellyel bárki szembekerülhet, és amire itt, a modern világban igazából nincsenek válaszaink. Ha valaki megismeri az ő munkásságát, az életvégi kérdésekkel kapcsolatban megfogalmazott álláspontját, akkor akarva akaratlanul is felteszi magában a kérdést, hogy egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben, amikor valaki ép elmével a saját testének a foglya, miért nem dönthet arról, hogy hogyan szeretne távozni?

Anasztázia egy felmérést is készített ezzel kapcsolatban, amely során a válaszadók 90 százaléka volt azon a véleményen, hogy Karsai Dániel ügye nem úgy zárult le, ahogyan kellett volna. A szignifikáns többség úgy látja, az eutanáziát érintő magyarországi szabályozás nem megfelelő. Sokan ezért annak a lehetőségét vetik fel, hogy az érintettek olyan országba utazhassanak, ahol legális a végső döntés. Persze ez sem egyszerű megoldás, hiszen ehhez Anasztázia szerint az Alaptörvényt és a Büntető Törvénykönyvet is módosítani kellene.

– Mindezek miatt nem volt célom, hogy egyetlen végleges választ adjak vagy valami mellett állást foglaljak a dolgozatomban, inkább a lehetséges opciókat tártam fel. Rámutatva arra, hogy ez egy nagyon bonyolult kérdés, amit nagyon szilárd alapokra kellene helyezni. Gondoljunk csak arra, hogy milyen visszaéléseknek adna táptalajt egy nem kellően egzakt és határozott jogszabály.


A példakép nyomában

Anasztázia példaértékűnek tartja Karsai Dániel munkásságát, hiszen az alkotmányjogász az akadályok ellenére sem adta fel, az utolsó pillanatig küzdött. Ezzel a kitartással a fiatal joghallgató is tud azonosulni, azt mondja, kellően elszánt ahhoz, hogy amit eltervez, azt véghez is vigye. Szüksége is lesz erre a hozzáállásra a jogi pályán, ami nem egy légből kapott ötletként jött a pályaválasztáskor: Anasztázia 12 éves kora óta ügyvéd szeretne lenni, saját irodával. Így a mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnázium kéttannyelvű képzése után az elsődleges célja az volt, hogy felvegyék a győri egyetemre, amelynek jogi képzéséről csak jókat hallott. – Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de szerintem aki elhatározza, hogy végigcsinálja, annak nem lehetetlen. Az áldozatokat is vállalni kell: amikor a barátok szórakozni hívnak, nekem gyakran tanulnom kell. Cserébe kiváló oktatókat és összetartó hallgatói közösséget kaptam. Szeretném kiemelni Szoboszlai-Kiss Katalint, aki szakmai tudásával és iránymutatásával végigkísérte a dolgozatom írását is. A kampuszhoz képest kicsit távolabb működik a jogi kar, de családias a hangulat. A hallgatók nyitottak egymásra, segítenek a vizsgákra készülésben, én magam is szívesen adok jegyzeteket az alsóbb évesek kérésére.

S hogy mi lesz ezután? Az elmúlt nyarat egy ügyvédi irodában töltötte szakmai gyakorlatként. Ott érzékelte először, mekkora felelősséggel jár ez a munka, hiszen még a polgári jogi ügyekben is családi konfliktusok és emberek sorsa múlhat a jogászon. A büntetőjogot hosszú távú terveiből már kizárta, mert azt erkölcsi okokból nem tudná vállalni. Így polgári jogra, alkotmányjogra vagy munkajogra szakosodna, de egyelőre nyitva hagyja a lehetőséget, hogy meggondolja magát.

Egy új feladat azonban már most vár rá. Megkereste Szoboszlai-Kiss Katalin tanárnő, hogy segítsen a Karsai-díj gondozásában, s tartsa közösségben a díjazottakat. Ezt, csakúgy, mint magát az elismerést, nagy megtiszteltetésnek tartja – és elvállalta.


Szöveg: Wurmbrandt András
Fotó: Dudás Máté