AUDI MINDENÁRON

AMIRŐL A SZÜLŐK SEM TUDTAK

Fazekas Gábor 1986-ban született Nagykanizsán. Nyolc éves koráig édesanyja szülőfalujában, Becsehelyen laktak, ahol a szülők két gyermeket neveltek. Gábornak ugyanis van egy hat évvel idősebb bátyja, aki gazdálkodási szakon szerzett diplomát a Széchenyi István Egyetemen. Róbert a nagykanizsai Gábor Dénes Főiskola elvégzése után 2003-ban kezdte meg győri tanulmányait. – Sokat áradozott az egyetemről, Győr városáról, annak pezsgő mivoltáról, így aztán kétségtelen, hogy az ő pozitív benyomásai vezettek engem is a folyók városába – mondja Gábor, aki az első két osztályt még Becsehelyen járta, majd a következő két évet már Nagykanizsán, a Zrínyi Miklós Általános Iskolában. – Ott aztán hoztam egy olyan döntést, amibe a szüleimet sem vontam be. Úgy gondoltam, hogy megpróbálom a nyolcosztályos gimnáziumot, ahol az átlagos képzéshez képest magasabb szintű oktatást reméltem. S nem is csalódtam. Igaz, a város legjobb középiskolájába, a Batthyány Lajos Gimnáziumba sikerült felvételt nyernem. 

Nem titkoltan az volt a cél, hogy onnan majd tovább folytatja tanulmányait. Ezért aztán nagyon szívesen lapozgatta évről évre a többszáz oldalas felvételi tájékoztatót, hogy hol milyen felsőoktatási helyek és képzések vannak. – Édesanyám a becsehelyi óvodában dolgozott óvónőként négy évtizeden keresztül, míg édesapám fuvarszervezéssel foglalkozott, eleinte a Dunántúli Kőolajipari Gépgyárban, majd egyéni vállalkozóként. S bár pontosan nem tudtam, hogy majd mit is szeretnék a gimnázium után tanulni, az viszonylag hamar kialakult bennem, hogy alapjaiban majd apu nyomdokaiba szeretnék lépni, mivel vonzott és motivált is, ahogy és amit dolgozott. Ahogy közeledtem a döntés pillanatához, úgy konkretizálódott bennem, hogy a közgazdaságtan és a logisztika párosítása lehet a jó választás. S persze Győr, amit azóta is kimondottan jó döntésnek tartok.

DRÁKÓI SZIGORBÓL NYELVTUDÁS

Ahogy azt is nagyon jó döntésnek tartotta, hogy a szülei kimondottan szorgalmazták és támogatták is a nyelvtanulásban, amiért nagyon hálás azóta is. – Hála Isten, jó agyam is volt a nyelvekhez, így aztán már 13 évesen középfokú, két évre rá felsőfokú nyelvvizsgát szereztem németből, közben az angolt is elkezdtem, amiből még Nagykanizsán egynyelvű középfokú, majd Győrben középfokú szakmai nyelvvizsgáig jutottam. A nyelvtudás alapjaiban határozta meg az életemet, anélkül nem vittem volna semmire. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy csupán iskolai keretek között aligha sikerült volna ilyen szintre eljutnom. Ehhez kellett a kanizsai Steiner házaspár, ők drákói szigorral oktatták a német nyelvet, s éppen ettől voltak nagyon sikeresek. Képzésükre a „belépő” minden esetben a német szavak ismerete volt, annak hiányában már lehetett is hazamenni. A szavak mellett a nyelvtan volt a nyelvtanulás kulcsa, emiatt tudom a német nyelvet azóta is magabiztosan használni. 

Az sem véletlen, hogy az osztálytermet megtöltő csoportokból a „hírhedt” Rigó utcai megmérettetésre tömegével küldték a diákjaikat, akik zömében eredményesen vették a nyelvvizsga-követelményeket. Velük kapcsolatban azt is érdemes kiemelni, hogy a nyelvgyakorlás érdekében számos külföldi utat szerveztek részünkre. Vallásos emberként, egyházi kapcsolatokon keresztül viszonylag olcsó szállást tudtak szerezni, így juthattunk el Svédországba, Dániába, Németországba, Svájcba, Spanyolországba, Franciaországba, vagy éppen Liechtensteinbe. 12–15 évesen mindez hatalmas élményt jelentett. A hála és köszönet hangja a gimnáziumi évekből mindenképpen kijár Szabó Csabánénak, valamint Csekey Mónikának, akik osztályfőnökként egyengették utunkat. Utóbbi az irodalom szépségeire okított, míg férje, Horváth Tamás történelmi távlatokba vitt minket, az ugyancsak „legendás” Stamler Lajos pedig a rajzórákon csillogtatta tudását és sajátos stílusát. Összességében azonban valamennyi tanáromra jó szívvel gondolok vissza.

KIS HÁZ, NAGY KÍNÁLAT

2004-ben Gábor elkezdte a Széchenyi István Egyetemen a hároméves gazdálkodási főiskolai képzést, amelyben másfél év után logisztikai irányban szakosodott. Az egyetemi időszak azonban nemcsak a tanulásról szólt: kiemelt szerepet vállalt a hallgatói önkormányzatban, kezdetben hallgatói képviselőként, majd szakfelelősként. – Nagyon jó évfolyamunk volt, számos szakkirándulást szerveztünk, más szakokkal is nagyon jó viszonyt ápoltunk. Több kollégiumi szobatársammal és szaktársammal azóta is tartom a kapcsolatot. Szívesen gondolok vissza a Hallgatói Információs és Szolgáltató Központként működő hajdani „kis házra”, ahol dolgoztam, s amelyet idővel vezettem is. Árultunk busz- és vonatjegyeket, valamint bérleteket, pólókat, informatikai eszközöket, úgyhogy széles volt a kínálat. Előttem pedig szélesre nyílt a világ. A szülőktől tartósan távolabbra kerülve megcsapott a szabadság szele, a hallgatók előtt számos lehetőség nyílt arra, hogy kezdjenek valamit a szabadidejükkel, mivel valljuk meg őszintén, a vizsgák előtti napokat leszámítva nem csupán tanulással töltöttük az időnket.

Gábor a főiskolai diploma megszerzése után is tovább tanult, kétéves egyetemi kiegészítőn az „Európai tanulmányok” szakirányt választva. A plusz munkákról azonban ekkor sem mondott le. Az Egyetemi Csarnokot többedmagával felkészítették többek között a női kosárcsapat meccseire, valamint berendezték a Médiabálra. Eljártak a Kálóczy téri nyugdíjasházba is, ahol szimplán beszélgetésekkel, vagy jó hangulatú kártyázással színesítették az ott élő idősek életét. – Az egyetemen a mi életünket pedig olyan oktatói szaktekintélyek színesítették, mint Lukács Eszter, Honvári János, Losoncz Miklós, Szalka Éva, Rechnitzer János, Boda Gábor, Földesi Péter.

AUDIBÓL AUDIBA

Mielőtt 2009-ben kézhez kapta egyetemi diplomáját, előző év augusztusától gyakornokként 8 hónapot töltött az Audi Hungaria járműgyártásának logisztikai területén. Szívesen maradt volna főállásban is a négykarikás vállalatnál, de ez a gazdasági válság idején abszolút esélytelen volt. Édesapám közreműködésével egy osztrák családi cég azóta már megszűnt győri szállítmányozó társaságánál helyezkedtem el. – Nagyon fiatal voltam és hirtelen komoly felelősség szakadt a nyakamba. Másfél évig tettem a dolgom, korántsem a klasszikus 8 órás munkarendben. Stresszes, idegőrlő időszak volt. Ám ebből is rengeteget tanultam, s nem kevés önbizalmat szereztem.

Ezt követően elsősorban autóipari beszállítóknál próbálkozott, több állásinterjún is részt vett, többek között az Audi Hungariánál is, ezúttal azonban a motorgyártás területén. – Jól esett, hogy az egyik vezető az interjú során kiemelte, milyen örömmel hallotta tőlem azokat a szakszavakat, amelyeket csak az Audi berkein belül használnak. Aztán miközben a többi helyről jöttek a pozitív vis - szajelzések, mindvégig reménykedtem az Audi kedvező válaszában is. S miután az összes többi ajánlatot visszamondtam, pár napon belül jelezték, hogy a négykarikás cég munkatársa lehetek. Vállaltam a kockázatát annak, hogy két szék között a pad alá esem, de mindenképpen az Audiba akartam menni.

2011-ben a jelenlegi munkahelyén, a szérialogisztikán kapott lehetőséget, a három hónapos próbaidőtől kezdve a négyhengeres benzinmotorok diszponenseként, az érintett alkatrészek beszállítását felügyelve. – A logisztikán belül ez az egyik legjobb munkakörnek számít abban az értelemben, hogy a beszállítókkal a német és az angol nyelvet egyaránt lehetett gyakorolni, ráadásul kapcsolatot kellett kiépíteni házon belül például a minőségbiztosítással, a fejlesztéssel, valamint a pénzüggyel. Egy ilyen kapcsolatrendszer a későbbiekre nézve is jó alapot jelentett. Így akkor is, amikor változásdiszponens lettem, s ennek keretében a kifutó és a felfutó alkatrészeket kellett menedzselnem. Gyakorta előfordul ugyanis, hogy különböző okokból – legyen az minőségi probléma, dizájnváltás, konstrukciós indok, avagy modellévváltás – bizonyos alkatrészek esetében változtatás szükséges. Ez már felelősségteljesebb munkakör volt ugyan, ám még mindig diszpozíció. Ezt követte a már programtervezés égisze alá tartozó igény- és kapacitásmenedzsment, amelynél az adott területhez tartozó mechanikus megmunkáló sorok kapacitását társítottuk az aktuális motorszereldei igényekhez.

Aztán visszahívták a diszpozíció csapatába, mint szakmai koordinátor. – Ez ismét előrelépési lehetőséget jelentett, meg persze több feladatot és nagyobb stresszt. Ám örömmel vállaltam, ahogy később azt is, amikor ugyanezt a feladatkört már a programos csapatba visszatérve kellett ellátnom. Itt a motorprogramért és a mechanikus programért egyaránt feleltem, hosszabb távú tervezéssel járó feladatként. Aztán következett az újabb felkérés, a komplett igény- és kapacitásmenedzsment koordinálása, amely jelenleg is a feladatom. Újdonság ebben a konszernnel és a beszerzéssel való szorosabb kapcsolattartás, s a minden korábbinál nagyobb felelősség. Az egyik munkatársammal tandemben látjuk el ezt a feladatot, övé az elektromos motorok, az enyém a belsőégésű erőforrások koordinációja.

HÁLA A FELMENŐKNEK ÉS AZ EGYETEMNEK

Gábor nem csupán jó érzéssel, de hálával is gondol vissza az egyetemi évekre. – Nagyon sokat köszönhetek a Széchenyi-egyetemnek, ahol rengeteg hasznos és érdekes dolgot tanultunk. Adott általános tudást és olyan szintű szakmai tájékozottságot, amellyel bátran el lehetett indulni a világba. Aztán, hogy ezzel mit kezdesz, mit hozol ki belőle, már rajtad múlik. A szüleimtől és a nagyszüleimtől is azt láttam, hogy mindent a saját, kétkezi munkájukkal értek el. Büszke vagyok rájuk és hálás is azért, hogy számomra is ezt a példát mutatták.

Gábor további köteléke az egyetemünkhöz, hogy felesége, dr. Pécsinger Judit az Alkalmazott Fenntarthatóság Tanszéken dolgozik, ahol többek között környezetvédelem, környezetmenedzsment és környezetelemzés tantárgyakat oktat.

SZÖVEG: BAUDENTISZTL FERENC
FOTÓ: KÖNCZÖL JÁNOS, BAUDENTISZTL FERENC
FORDÍTÁS: KIVIHARJU-TURI ADÉL