A CÉL MÉG MINDIG TOKIÓ

– Azt terveztük, hogy már az őszi lapszámunkban szerepel ez az interjú, de aztán hallottuk a hírt, hogy elkapta a vírust, így elnapoltuk a beszélgetést… Mennyire viselte meg a fertőzés?
– Nagyjából két hét volt, ami fejfájással, általános gyengeséggel telt, de komolyabb megpróbáltatást nem kellett elviselnem. A vége felé pedig már csak az izgatott, hogy minél előbb letudjam az orvosi vizsgálatokat és folytathassam az edzéseket. Visszakaptam a sportengedélyemet, teljes gőzzel készülünk a jövő évi olimpiára.

– Azért ez nagyon furcsa érzés lehet. Ha egy esztendeje itt üldögélt a lakásában, akkor tudta, hogy egy nagyon kemény alapozás, felkészülés vár önre, aminek a végén ott lesz az olimpiai megmérettetés. És most a helyzet ugyanaz. Mintha időutazásban venne részt. Jól viseli?
– Amikor kiderült, hogy nem lesz olimpia a világjárvány miatt, természetesen elcsüggedtünk, hiszen nagyon sok munkát fektettünk a felkészülésbe. Mind mentálisan, mind fizikálisan. Az, hogy ezt nem tudjuk kamatoztatni, nagyon rosszulesett mindkettőnknek, hiszen Takács Kincsővel, a páros partneremmel együtt éltük át azt a kényszerű megtorpanást. Életünk és a női kenu első olimpiai megmérettetését halasztották el. Szerencsére a kvóta nem vész el, pedig ezért is izgultunk először, de nem kell újra megszereznünk, ami biztonságot ad nekünk. Ma már nem érzem kárba veszett időnek, jól jött nekünk ez a plusz év, hiszen időt tudtunk szánni olyasmikre, melyekre korábban nem volt megfelelő lehetőségünk. Remélem, bizonyítjuk majd, hogy nem telt, nem telik haszontalanul ez az esztendő.

– Mi ez a remélt haszon?
– Sikerült úgy beszerelni a rajtgépet a győri holtágba, hogy rendszeresen tudjuk használni. Eddig minden alkalommal másfél órás procedúrát jelentett a masina üzembe helyezése. De eredményes volt a megbeszélés a horgászokkal – akik kifizették az éves bérletüket a vízre, ezért tulajdonképpen joggal érezhetik sérelemnek a rajtgép működtetésével járó zajt – és kedvesen elfogadták, hogy a jó szereplés érdekében nekünk szükségünk van arra, hogy begyakoroljuk az indítást. A magyar bajnokságon végre meg is élhettem ennek a hasznát. A startnál nem a vetélytársak hátát nézhettem az első másodpercekben, hanem rögtön, megfelelő ütemben rugaszkodtunk el. Egyébként pedig nem okoz gondot számunkra ez az elzártság, hiszen mi nem jártunk korábban sem el. Győr minden feltételt biztosít, itt jó helyen vagyunk. Sem külföldi, sem hazai edzőtáborokat nem nagyon vettünk igénybe. Egy téli, bakonybéli felkészülést most már rendszeresen beépítünk a programba, amikor nagyokat futunk a tiszta, friss levegőn. Ez most sem marad el. Megtörjük a tél monotonitását, hiszen azért az rendkívül hosszú, hogy 3–4 hónapot a konditeremben kell töltenünk. Ott, a hegyek között nagyon jól szoktuk érezni magunkat, új ingereket, lendületet kapunk.

Idén elmehettünk Portugáliába, egy meleg vízi edzőtáborba, ami nagyon hasznos volt. Azt csak reméljük, hogy a járványhelyzet megengedi és esetleg a jövő év elején újra megtehetjük, hogy elutazzunk egy hasonló felkészülési tréningre. Ha meg nem lehet, akkor itthon maradunk, s február végén vízre szállunk. Az évek során hozzászoktunk, hogy a körülményeket megszabja az időjárás.

– Ugorjunk vissza egy nagyot az időben. Mikor és miért döntött úgy, hogy az evezés, a kenu lesz az élete?
– Győrújbaráton nevelkedtem, nagyon sportos családban. Édesanyám a mai napig asztaliteniszezik, édesapám pedig atletizált. Amikor kicsik voltunk – hárman vagyunk testvérek – állandóan mozgattak minket. Túrák, sportprogramok tömege, a családi eseményeken is mindig központi szerepet kapott a sport. Elég mozgékony gyerek voltam, kicsit talán hiperaktív – anyáék igyekeztek is ezeket a fölös energiákat levezettetni. Az általános iskolában is mindenben részt vettem, amiben csak lehetett. Aztán 2004 szeptemberében jött a suliba Fazekas Tibor, kajakosedző – és rám mutatott. A mai napig emlékszem, a szemem előtt van a mozdulata: Te, kislány, gyere el kajakozni!. Aztán boldogan hazamentem és mondtam anyukámnak: anya, én kajakozom. És hol kajakozol? – kérdezte. Hát..., a tornateremben – vágtam rá. Akkor jó, mehetsz – válaszolta nevetve.

„Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy 500 méteren van páros és 200 méteren egyes az olimpián – azaz nem kell szétforgácsolódnunk. Nekem a szívemhez közelebb áll a páros. Nagyon jó érzés, hogy valaki ott van velem, nem egyedül kell megoldani a feladatot. Maga a táv is jobban fekszik, mint a sprintszám. A 200 annyira rövid, hogy egy nagyon jó rajton áll vagy bukik minden. ”

– Ekkor hány éves volt?
– Tíz. Mentem is és ott ragadtam. Olyan szinten, hogy hamarosan az öcsémet is vittem magammal. Ő rögtön kenuzni kezdett. A női kenu – aminek Kanadában komoly hagyományai vannak – olyan 2008–2009 körül érkezett meg hozzánk. Már akkor felmerült bennem, hogy mi lenne, ha… Aztán 2011-ben jött egy sportsérülés, ami miatt kiesett egy szezon a kajakban. Azt viszont meg tudtam tenni, hogy megismerkedjem közben a kenuzás alapjaival, a hajóban való bennmaradással, a kormányzással, egyebekkel. Amihez egyébként az öcsém engedélyét is kértem, hiszen nem akartam, hogy esetleg zavarjam az edzéseiben, a sportkarrier építésében, hiszen ő már nagyon korán, serdülőben-ifiben válogatott kenus lett. Megengedte, rendes volt. A váltás egyébként anyáéknak is nagy könnyebbséget jelentett, hiszen hoztak-vittek minket az edzésekre – s azt követően már egy irányba kellett indulniuk.

– A női kenu 500 méter most debütált volna, illetve jövőre fog bemutatkozni az olimpián. Ilyen értelemben – laikusként – számomra a váltás logikus, hiszen a kajakmezőny iszonyúan telített, rengeteg versenyzővel. Míg kenuban, a friss sportágban biztosan jóval kevesebben szerepelnek. Ez semmit nem von le a sportértékből, de szempont lehetett, ugye?
– Valóban, jóval kisebb mezőnnyel kellett megküzdeni, de a nehézségi foka azért nagyon is megvolt már akkor is. Mára pedig – nem véletlenül lett olimpiai ág – igazán jelentőssé vált. Nem csupán itthon, de a nemzetközi mezőnyben is kiemelkedően kell ahhoz teljesíteni, hogy kitűnhessen az ember.

– Annyi nagyszerű helyezés, érem van immár a birtokában, hogy növelnünk kellene az oldalszámot, hogy mindet felsorolhassuk. Azonnali siker, repülőrajt volt a kenus pályafutás?
– Egyáltalán nem. Kezdetben állandóan felvizesedett a térdem, s még az is felmerült bennem, hogy nem volt ez jó döntés, esetleg vissza kellene ülni a kajakba, hiszen ott is ifjúsági válogatott voltam. De elég konok, önfejű tudok lenni, így kitartottam. Kellett a türelem, hiszen 2012-ben ugyan bronzérmet szereztem az ifi Európa-Bajnokságon, de aztán egy jó ideig semmi. Én későn érő típus vagyok. 2014–15-ig kellett várni, amíg ismét lettek – már U23-as – európai eredményeim. Majd 2016-ban térdeltünk össze először Kincsővel, vele szerepeltem az első felnőttvilágversenyemen – és ez a párosítás bejött.

– Őt az iskolában ismerte meg? Hiszen mindketten a Péterfy Sándor Evangélikus Gimnáziumba jártak.
– Igen, péterfysek voltunk. Nagyon jó iskola, szerettem ott. Kincső egy évfolyammal felettem járt. De mi igazából a vízitelepen találkoztunk, hiszen először Kincső is kajakozott, s neki mindegyik testvére ott nőtt fel. Aztán, amikor átkerültem a kenus csoportba, miként ő is, akkor már többet beszélgettünk, az iskolában is kerestük a találkozásokat. Ő előrébb tartott, már 17–18 évesen bemutatkozott a felnőttek között, eredményei voltak, azaz volt mit megtudnom tőle. Érdeklődtem például az iránt, hogy milyenek a hajnali edzések – mert én még akkor csak barátkoztam a gondolattal, hogy minden nap korán keljek. Aztán a párosban, mikor összetérdeltünk, nagyon hamar kialakult közöttünk a megfelelő összhang.

– Mára az már eldőlt, hogy a páros az elsődleges? Hiszen egyedül is indult versenyeken, ért el szép sikereket.
– Nem zárják ki egymást. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy 500 méteren van páros és 200 méteren egyes az olimpián – azaz nem kell szétforgácsolódnunk. Nekem a szívemhez közelebb áll a páros. Nagyon jó érzés, hogy valaki ott van velem, nem egyedül kell megoldani a feladatot. Maga a táv is jobban fekszik, mint a sprintszám. A 200 annyira rövid, hogy egy nagyon jó rajton áll vagy bukik minden. Míg az ötszázasban már van egy kis taktikai lehetőség, nagyon jó állóképességgel kell rendelkezni, az összeszokottságunkat is lehet már kamatoztatni.

– Ez az összeszokottság a hétköznapokban, a sportéleten kívül is megvan? Összejárnak, barátnősködnek?
– Nagyon jóban vagyunk. Vannak közös programjaink, természetesen, de nem úgy kell elképzelni, hogy edzés után együtt jövünk haza vacsorázni. Hagyunk kellő teret a másiknak. Azért elég különböző habitusúak vagyunk. Kincső rendkívül nyitott, szeret programokat szervezni, jönni-menni, míg én inkább otthonülő típus vagyok. Imádok a családommal lenni, kutyát sétáltatni, nyugalomban lenni.

– Pedig iskolába most is ugyanoda járnak. Hiszen mindketten a Széchenyi-egyetem hallgatói.
– Igen. Most is felvettünk egy közös tantárgyat, a kreatív élettervezést, amire ő már meg is kapta a jegyét, míg én csak a felkészülésnél, a beadandó dolgozat megírásánál tartok. Nagyon praktikus, hogy ugyanott tanulunk, hiszen az időbeosztásunk azonos, ugyanakkor tudunk ott lenni és ugyanakkor szólít el az élet bennünket általában.

– Győri lány, aki annyira hűséges a városához, hogy itt sportol és itt is tanul. Ez terelte éppen a Széchenyire?
– Mindenképpen sportos szakot akartam elvégezni. Őszintén szólva, először a testnevelési egyetemre gondoltam, de oda nem nyertem felvételt. Ezt jelnek tekintettem, hogy e téren is maradjak Győrben. Rekreációt tanulok, s nagyon tetszik, amit kapok. Elvileg félévem van még vissza, de a közelgő olimpia miatt azt hiszem, nem lesz ebből jövőre diploma. Igaz, az nagy előny a számunkra, hogy nem járunk el távoli edzőtáborokba, hanem zömében itthon vagyunk, mert be tudunk járni az egyetemre, ahol őszintén megkapunk minden támogatást. Nagyon rugalmasan állnak a problémáinkhoz, elfoglaltságainkhoz. Csak jót mondhatok. Roppant kedvesek, megértőek. Hálásak vagyunk, amiért elfogadják, hogy előfordul, hónapokig nem járunk be és csak beadandó dolgozatokkal jelentkezünk, csak a vizsgákon jelenünk meg.

– Az még remélhetően nagyon távol van, amikor az élsport helyét elfoglalja valami más, de ezek szerint várhatóan nem lesz teljesen más...
– Remélem, hogy 2024-ben is ott tudunk lenni még a párizsi olimpián, de azért már eszembe jut néha a jövő. Ez itatja át a hétköznapjaimat, az egész életemet, s el sem tudom képzelni, hogy a majdani civil pályám ne a sport területéhez kötődjön. Nagyon szeretem, amit csinálok és bízom benne, hogy egyszer majd lesz lehetőségem ezt a végtelen szeretetet átadni, másoknak is megmutatni, kedvet csinálni hozzá. Edzőként, esetleg masszőrként tudom elképzelni magam. A nyáron volt alkalmam egy kicsit belekóstolni az edzősködésbe, hiszen egy szabadidős csoportot, felnőtteket tanítottam kajakozni, ami nagyon nagy élmény volt a számomra. Pozitívan fogadták, amit nyújtottam, kitűnő embereket ismerhettem meg – és motivál, ami történt. 

– Jönnek az ünnepek, amihez minden jót, szépet kívánok és remélem, hogyha jövőre, ilyentájt összefuthatunk, akkor egy nagyon sikeres, boldogságot okozó olimpiai szereplésre tekinthetünk majd vissza.
– Remélem, hogy így lesz – és mindent meg is teszünk ennek érdekében.

SZÖVEG: KISS GÉZA
FOTÓ: KISS GÉZA, KOVÁCS TAMÁS (MTI), SZERGEJ ILNYICKIJ (EPA)