SZENVEDÉLYEK ÉS VÉLETLENEK

– Ha már élettörténet, akkor kezdhetjük a legelején?

– Vas megyéből származom, Körmenden születtem, ott jártam általános iskolába is. Aztán Szombathelyen folytattam tanulmányaimat, a Szent-Györgyi Albertről elnevezett egészségügyi szakközépiskolában.

– Miért az egészségügyet választottad?

– Nagyon beteges kisgyerek voltam, sok időt töltöttem kórházban. Ezt azonban nem éltem meg rossz élményként, hiszen végül is a gyógyulásomat köszönhettem a kórházban dolgozó embereknek. Már ekkor, néhány évesen nagyon hálás voltam ezért. S hogy mennyire, azt jól példázza, hogy már az óvodában általában azt játszottam, hogy valakit ápolok és meggyógyítok. Ilyenkor rendszerint összetoltam két kisszéket, valamelyik ovistársamat pedig rávettem arra, hogy az alkalmi fekhelyet tekintse orvosi ágynak, s legyen a beteg, én pedig az ápolónő. Mindezek alapján talán nem meglepő, hogy már az általános iskolában tudatosan és tervezetten készültem az egészségügyi területre.

– Mit szóltak ehhez a szülők?

– Mondhatom, hogy mindenki minden szinten próbált először lebeszélni. A családban előttem senki sem volt, aki az egészségügyi pályát választotta volna, később a húgom, Edina követett engem, igaz, ő nem maradt a szakmában. Nagyon szép emlékként őrzöm a szombathelyi éveket, hiszen remek tanárok oktattak egy nagyon jó osztályközösséget. Jellemző, hogy sok osztálytárssal a mai napig nem engedtük el egymás kezét, tartjuk a kapcsolatot, tudunk egymásról. A középiskolai képzésből mindenképpen szeretném kiemelni Halász Zoltánné, Irénke néni nevét. Az ápolástant tanító osztályfőnökünk nem csupán a szakma iránti alázatra és tiszteletre tanított meg minket. Nemcsak azt sajátíttatta el, hogyan lehetek jó ápoló, hanem egyfajta szemléletre és elfogadásra is, hogy miért érezheti hivatásnak, aki ebben a szakmában megtalálja önmagát. Igazából persze minden olyan tanáromnak hálás lehetek, aki felismerte bennem a lehetőséget és támogatott a tanulási folyamat folytatásában.

A diplomás ápoló a professzionális szintet jelenti. Azon felül, hogy biztos tudást ad, már nemcsak pillanatképeket villant fel az ápolásból, hanem a betegápolás ezerszínűségét tartalmazza. A felsőoktatásban ismerheti meg az ember, hogy ápolóként lelkiekben milyen pluszt adhatok a gyógyításhoz, s hogy annak komplett folyamatában és minden szegmensében önazonosan tudjak cselekedni – mindezzel az orvosok munkáját támogatva, segítve, kiegészítve.

– Az eszedbe sem jutott, hogy orvos legyél?

– Sohasem fordult meg a fejemben. Játékból is mindig ápolónőként szerettem a „betegágynál” állni. Gyerekként persze még nem tudtam, hogy az ápolás is ugyanannyira fontos egy gyógyulási folyamatban, mint egy szakmáját nagyon értő orvos tevékenysége. Később aztán meg is tapasztaltam, hogy a folyamatot az ápoló támogatja és kíséri végig a remények szerinti egészséges távozásig az egészségügyi intézményből, legyen az kórház vagy rendelőintézet. Középiskolásként a helyi Markusovszky Kórházban volt a gyakorlatunk, ahol testközelből is belekóstolhattunk munkánk kihívásaiba és szépségeibe. Harmadikas középiskolásként már céltudatosan készültem tanulmányaim felsőszintű folytatására, s konkrétan is elkezdtem keresgélni a lehetőségek közül. Véletlenül bukkantam rá a győri diplomásápoló-képzésre. Megfordultam korábban már a városban, ezek alapján Győr alapvetően szimpatikus volt, amely léptékében emberi, s számomra el- és befogadható közeget jelentett. Miután a korábban más szakokon Győrött tanuló rokonok és barátok is lelkesen és kizárólagosan pozitívan meséltek az akkor még főiskolai széchenyis időszakról, számomra már nem volt kérdés az ide történő jelentkezés. Sosem felejtem el, hogy 1999 júliusában egy balatoni nyaralás alatt izgatottan vártuk a felvételi pontszámokat a családdal, de végül is simán felvételt nyertem.

– A szülők közben megbékéltek az egészségüggyel, s a győri továbbtanulást is támogatták?

– Minden tiszteletem a szüleimé, mert a kezdeti meglepettség után, hogy miért is az egészségügy a választásom, bármibe fogtam, elfogadták és támogatták, sokszor bizony az erejükön felül, amiért végtelenül hálás vagyok. Tudták és értették, hogy számomra csakis ez a létező egyetlen út. Első évben kollégista voltam, ezt is jó volt kipróbálni, de egy évvel később gyerekkori barátnőm, Ildi is a Széchenyi-főiskolára jött tanulni, s közösen úgy döntöttünk, hogy albérletbe költözünk. Haza egyébként gyakran jártam, ennek oka, hogy a második főiskolás évemtől kezdve hétvégenként a körmendi kórház belgyógyászati osztályán dolgoztam. S bár középiskolásként is sokat gyakorolhattam, az igazi tanulás az, amikor a feladatokat már egyedül kellett ellátnom. Általános ápoló és általános asszisztens végzettséggel a körmendi kórházban sajátíthattam el azokat az alapokat, amit aztán a hétköznapokban már rutinszerűen kell alkalmazni, legyen szó vérvételről vagy például a branül használatáról, injekciók beadásáról.

– Mi a különbség az általános és a diplomás ápoló között?

– Ahogy a nevében is benne van: a középiskolában megszerezhető általános ápolói végzettség általános tudást ad a szakma alapjairól. A diplomás ápoló a professzionális szintet jelenti. Azon felül, hogy biztos tudást ad, már nemcsak pillanatképeket villant fel az ápolásból, hanem a betegápolás ezerszínűségét tartalmazza. A felsőoktatásban ismerheti meg az ember, hogy ápolóként lelkiekben milyen pluszt adhatok a gyógyításhoz, s hogy annak komplett folyamatában és minden szegmensében önazonosan tudjak cselekedni – mindezzel az orvosok munkáját támogatva, segítve, kiegészítve. Ha középiskolás osztályfőnököm nevét korábban kiemeltem, akkor az egyetemi diploma felé vezető útról is mindenképpen szeretnék valakit külön is név szerint megemlíteni. Zborovján Ferencné, Nelli néni neve fogalom Győrben! Nem véletlenül. Amit Irénke néni megalapozott, arra Nelli néni az ápolás professzionalitását építette. Az csak a főiskolai évek megkezdése után pár héttel derült ki számomra, hogy a két szakember személyesen is ismeri egymást. Irénke néni és Nelli néni életem két, rendkívül fontos, meghatározó szereplője, akiktől annyit kaptam nem csupán szakmailag, hanem emberileg is, amely nem csupán benntartott ebben a közegben, de megerősítette az utam. 

– Az időközben egyetemmé váló győri felsőoktatási intézményben 2003-ban szereztél diplomát. Utána mi történt?

– Mindig úgy képzeltem el, hogy kórházban fogok dolgozni, és mivel a tanulmányaim alatt már a körmendi kórházban dolgoztam, egyértelműnek tűnt, hogy ott helyezkedek el. Miután azonban szembesültek azzal, hogy egy diplomás ápoló foglalkoztatása milyen anyagi vonzattal jár, nemet mondtak. Ez volt életem első csalódása, amiért azonban mind a mai napig nagyon hálás vagyok. A Vas Népe megyei napilapot lapozgatva ugyanis rábukkantam arra a hirdetésre, amelyben kifejezetten diplomás ápolót kerestek, a Körmendtől mindössze 10 kilométerre található kis faluban, Csákánydoroszlón, az értelmi fogyatékosok otthonában. Mindössze 22 évesen, félig felnőtt emberként csöppentem bele egy olyan különleges világba, amely egész életemre kiható módon formált és alakított. Az egyetemi képzés még arra is felkészített, hogy ebben, a számomra addig ismeretlen világban is tudjak boldogulni. Vallom, hogy aki ezekkel a szellemileg és gyakorta testi fogyatékossággal élő emberekkel képes kapcsolatot teremteni, s velük a mindennapokban együtt létezni, az jobb ember lesz, s utána az egészségügy bármely szegmensébe kerülve többet fog tudni adni az embereknek. Nehéz volt, más volt, s mégis életem legszebb hét évét töltöttem ott.

– Hogyan mertél ebbe belevágni?

– A sorsomat az a néhány méteres út döntötte el, amíg az otthon kapujától Hegyi István igazgató irodájáig értem. Örökre megőrzöm emlékemben azt a lakót, aki akkor hozzám lépett, s azt mondta: ugye azért jöttél, hogy velünk legyél. És tényleg, azért…

– 2010-ben mégis váltottál. Miért?

– Életem legnagyobb csodája, hogy 2009-ben megszületett a kislányom, Zorka. Az ő érkezése csak megszakította a csákánydoroszlói munkát, férjem halála azonban végleg lezárta. 29 évesen, 10 hónapos gyerekkel, megözvegyültem. Ahhoz, hogy a gyerekem számára továbbra is mindent meg tudjak adni, vissza kellett térnem a munka világába. Visszaköltöztünk a szüleimhez, édesanyám főállású nagymama lett egy évre, én pedig orvoslátogatónak álltam. Gyermektápszerekkel foglalkozó céget képviseltem Vas, Veszprém és Győr-Moson-Sopron megye vonatkozásában. Érdekes tapasztalás volt, hiszen az üzleti szférába a két év alatt alaposan belekóstolhattam. 

– Az orvoslátogatásnak mi vetett véget?

– Az, hogy megismerkedtem a jelenlegi párommal. Amit szeretek, azt szenvedéllyel teszem, többek között ilyen például a motorozás is, amelynek köszönhetően 2011-ben egy zalaegerszegi motorostalálkozón találkoztam Zsoltival, aki tősgyökeres győri, és immáron 25 esztendeje az Audi Hungaria munkatársa. A találkozásból szerelem lett, amely eleinte a kétlaki élet fenntartása mellett működött, mikor azonban Zorka óvodáskorú lett, s egyébként is már szerettünk volna igazi családként együtt élni, gondolkozni kezdtünk azon, hogy merre tovább. Tény, hogy adott helyzetben én tudtam „könnyebben mozdulni” és a főiskolai évek miatt Győrt is jól ismertem- Ellenérzésem sem volt, így visszatértem a folyók városába, immár a kislányommal. A jelentkezésemet pedig beadtam a Kardirex Egészségügyi Központba, ahol éppen diplomás ápolót kerestek, és felvételt is nyertem. Azzal, hogy a munkámat nem a Kardirex-központban, hanem az Audi Hungariánál fogom ellátni, csak a sikeres felvételi elbeszélgetés után szembesültem. Három, már itt eltöltött év után, a vállalat beszervezte az egészségügyi szolgálatot, s az egészségközpontban dolgozó munkatársak audisok lettek, így 2015-től többek között én is. Végtelenül büszke vagyok arra, hogy idén már 9 éve annak, hogy a G2- es Egészségközpont munkatársaként, s 5 éve Szabóné Huszár Cecília főnővér helyetteseként támogathatom a vállalat dolgozóit az egészségük megőrzésében, a betegségek megelőzésében. Tehetem mindezt egy jól képzett, emberileg kiemelkedőt alkotó csapat tagjaként, összetartva jóban-rosszban, a könnyebb és az igazán nehéz – mint a mostani – időkben is.

Az igazi küldetésem és hitvallásom: minél több elsősegélynyújtót Magyarországnak és a világnak! A laikus elsősegélynyújtásban ugyanis még rengeteg a potenciál. Jó lenne, ha minél többen sajátítanák el azt az alapszintű tudást, amellyel életeket tudnának megmenteni.

– Ahol egy újabb feladat is megtalált.

– Ismét a véletlennek köszönhetően. Az akkori operatív vezető ugyanis engem kért fel arra, hogy végezzem el az elsősegélynyújtó trénerséghez szükséges oktatói képzést. Már a kezdet kezdetén éreztem, hogy megint valami nagyszerű dologba kerültem. A nem szakmai képzések között elérhető elsősegélynyújtó tanfolyamokon lelkesen oktattam az audis munkatársakat, amikor felmerült, hogy indulni kellene a vállalati elsősegélynyújtó versenyen. A belső válogatás meg is történt, amikor kiderült, hogy az operatív vezető a döntő időpontjában elfoglaltság miatt nem tud a csapattal tartani, ezért engem kért fel a felkészítésre. Mindös sze két hetünk maradt a versenyig, de a csapat így is a második helyen zárt. 

Tavaly a pandémia miatt elmaradt a megmérettetés, idén azonban szerencsére újra megtartották, s azt már meg is nyertük. Az, hogy a Csille-Pál Kitti, Bozó László, Füstöss Attila és Németh István alkotta négyesünk az első helyen zárt, önmagában büszkeségre ad okot, a szakmai visszajelzések azonban mindennél hitelesebben igazolták vissza a felkészültségünket. Köszönet dr. Herberger Mónikának, a vállalati Egészségmenedzsment vezetőjének a támogatásért, aki felismerte, hogy mennyire fontos és jelentőségteljes küldetés napjainkban az elsősegélynyújtók képzése és a képzés lehetőségének a megteremtése. Persze, fontos a verseny is, de annak üzenete még lényegesebb. Az igazi küldetésem és hitvallásom: minél több elsősegélynyújtót Magyarországnak és a világnak! A laikus elsősegélynyújtásban ugyanis még rengeteg a potenciál. Jó lenne, ha minél többen sajátítanák el azt az alapszintű tudást, amellyel életeket tudnának megmenteni.

SZÖVEG: BAUDENTISZTL FERENC
FOTÓ: KÖNCZÖL JÁNOS