TÖRTÉNETET ÉS MŰVÉSZETET IS ZÁRNAK A BOROSPALACKBA

Herczeg Ágnesnek sosincs két egyforma napja. Minden időszak mozgalmas az életében, de az ősz talán a legkiemelkedőbb, hiszen ehhez az évszakhoz kapcsolódik a legtöbb, borokkal és szürettel kapcsolatos esemény – s ilyenkor cserélnek borlapokat az éttermek is. A beszélgetésünk előtti este ért haza Portugáliából, ahol beszállítóknál és a nagykövetségen népszerűsítette a magyar borokat, mégis azt kérte, hogy kora reggel beszélgessünk. Pacsirtatípus, ezer fokon pörög.

– Számon tartja, hányféle mustot kóstolt az idei szüreti időszakban?

– Több szüretre is meghívtak, de idén nem ezen van a fókusz. Mustot a házasítások kapcsán kóstolok leggyakrabban, de borszakértőként az én munkám akkor kezdődik, amikor a mustból bor születik. 

– Biztosan sokszor kérdezik, de én sem hagyhatom ki, hogy most melyik a kedvenc bora?

– Tényleg mindenki megkérdezi, de nincs ezzel gond. Hivatásom, hogy a jó borokról beszéljek. Az aktuális kedvencem a hangulatomtól függ, de befolyásolja ezt az is, hogy éppen milyen évszak van, mit eszem, milyen alkalomból bontok fel egy palackot, milyen társaságban fogyasztok, épp ezért nem ragadok le egyfajta bornál. Miért is tenném, amikor annyira sokfajta minőségi borunk van?

A bor különlegessé tételéhez mi is kellünk, a palackba történetet és művészetet is zártak, hogy ezt előcsaljuk-e, az tőlünk függ. Az elmúlt huszonkét évben megtanultam: rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki egy pohár borból, s ez nem pénz kérdése.

– Már a bemelegítő kérdésből is látszik, mennyire tudatosan gondolkodik a témában. Ahogy a jó bornak, úgy az embernek is érnie kell, hogy értően töltsön italt. Emlékszik, mikor, milyen alkalommal választott először így?

– Persze, hogy emlékszem. Hallgatóként a Széchenyi István Egyetemen egyetemi napokat szerveztünk a Győri Egyetemért Közhasznú Egyesület kötelékében. Kitaláltuk, hogy borklubot is tartunk, s akkor kezdtem el először tudatosan böngészni a kínálatot. A programon a Heimann és a Salánki családi borászatok kínálatát mutattuk be. Az első, ami úgy igazán és egy életre megragadt bennem, az a Heimann pince Cerves nevű házasítása volt. Sajnos, ma már nem kapható, pedig odáig voltam az isteni feketebogyós-gyümölcsös ízvilágától. Az a borklub mondhatni megváltoztatta az életem, hiszen onnantól tudtam, hogy ez az irány lesz az én utam. A főiskola mellett elkezdtem dolgozni a Bortársaságnál. Attól fogva egyre jobban figyeltem rá, mit fogyasztok vagy ajándékozok.

– Mit gondol, mi a legnagyobb különbség egy ilyen módon választott, minőségi és egy olcsó ital fogyasztása között?

– Ha minőségi borról beszélünk, akkor soha nem az ár dönti el, milyen élmény kapcsolódik hozzá, hiszen akár egy kilencszáz forintos borhoz is fantasztikus emlékeket köthetünk, s egy húszezer forintos italt is megihatunk keserűen. A bor különlegessé tételéhez mi is kellünk, a palackba történetet és művészetet is zártak, hogy ezt előcsaljuk-e, az tőlünk függ. Az elmúlt huszonkét évben megtanultam: rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki egy pohár borból, s ez nem pénz kérdése. 

– Az élményekről juttatja eszembe: a józan alkoholfogyasztás határairól is beszél előadásain?

– Ez rettenetesen fontos témám. Azok közé a borszakértők közé tartozom, akik munka közben soha nem isznak. Komolyan veszem a mértékletességet, s ezt hirdetem is. Szerencsére azt tapasztalom, hogy egyre tudatosabban élünk, példám nem kirívó mára. A józan alkoholfogyasztást egyébként az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO is meghatározza. Eszerint alkalmanként két egység ajánlott a hölgyeknek, három az uraknak. Egy egység körülbelül 125 milliliter bort jelent. Ezek alapján tehát két és fél deci elfogyasztása az elfogadott a nők, bő három és fél deci a férfiak esetében. Azt javasolja a WHO, hogy a négy egységet soha ne lépjük túl, és minden héten tartsunk két teljesen alkoholmentes napot. Én is betartom ezt az ajánlást, mert szerintem egy csodálatos iparágról beszélünk, de ez egy olyan világ, ahol tudni kell megtartani a határokat, hogy sokáig méltósággal és jó egészséggel dolgozhassunk. 

– A világ vezető borszakértői között tartják számon. Milyen súlya van a sikereinek?

– Nagyon jó érzés például az, hogy mikor külföldön járok, mint most Portugáliában, név szerint köszöntenek, sok az ismerős, a közös történet, erősek a nemzetközi kapcsolataim. Csodálatos megtapasztalni, hogy egy-egy online rólam szóló poszt vagy cikk kapcsán azt kommenteli a portugál sommeliernek Makaóból egy Master Sommelier, hogy ölelgesd meg az én drága barátomat, vagy hogy Brazíliából küld át egy rólam szóló portugál cikket az ottani borszakértő barátom. Ezek nagyon jó érzéssel töltenek el, de nem jött könnyen az elismerés, huszonkét év munkája van emögött. Emellett a siker felelősség is, hiszen a minőségre dupla annyira kell figyelnem. 

– Tevékenységével nagyköveti pozíciót is betölt, képviseli Magyarországot, a kultúránkat. Mi az, amit mindenképpen szeretne ilyenkor közvetíteni a közönségnek?

– Szeretném átadni azt a szenvedélyt és szeretetet, amivel mi, magyarok a borainkat készítjük. Szerintem az a legfontosabb, hogy átérezzék, Magyarországon az életünk része a bor, szinte nem tudunk úgy az országban megmozdulni, hogy ne éppen egy borvidéken járjunk. Ezen felül pedig a sokszínűséget, azt az izgalmas világot, a minőséget szeretném bemutatni, amit a mi boraink képviselnek. Aki megismerkedik ezzel a szenvedéllyel, át tudja élni, miről beszélek, benne már kialakul a kíváncsiság, a nyitottság a kapcsolatteremtésre. Én ezt a kapcsolatot szeretném építeni a nemzetközi piac és a magyar bor között. 

– Magyar regények, mesék, versek, grafikusok és iparművészek központi motívuma a szőlő és a bor. Nagyra értékeljük ezt az italt, hajlamosak vagyunk bornagyhatalomként tekinteni hazánkra. Az ön szemszögéből, világjáróként és szakértőként más lehet a kép. Mit mondana, hol helyezkedik el a térképen a magyar bor?

– Nem sokan ismerik, egzotikumnak számít, bármennyire is furcsán hangzik ez. Nincs belőle nagy mennyiség a piacon, nem érhető el széles körben a világon, ezért keveset tudnak róla külföldön. Célom, hogy a nemzetközi fogyasztók fel akarják fedezni a hazai borászatok termékeit. 

Borsodi lányként marasztaltak volna, de én tudatosan választottam ezt az intézményt akkoriban, mert elképesztően inspirálónak láttam. Tudtam, sőt, szentül hittem, hogy a Széchenyi-egyetemen fogom megkapni azokat az alapokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megteremtsem azt az életet, amire vágytam. Ez be is jött. Nekem Győrbe kellett jönnöm ahhoz, hogy át tudjam élni, amire szükségem volt. Nagyon szerettem azt a fajta professzionalizmust és szemléletmódot, amit az egyetem képviselt.

– Van még egy missziója, hogy az ágazatban dolgozó nőket támogassa.

– Nagyon értékes férfiak és nők dolgoznak a szakmában. Kulturális és társadalmi okokból kifolyólag a férfiak űzték tradicionálisan ezt a szakmát, s más hivatásokat is, míg mi nők inkább a családi fészekre fókuszáltunk. Azonban a világ megváltozott, már nem érvényes a klasszikus felállás, miszerint a nő helye csak otthon van, a nőknek is helyt kell állniuk a munka világában. Édesapám stroke-ot kapott, amikor tizenhét éves voltam. Láttam, ha a mi családmodellünk arra épült volna fel, hogy csak a férfi keresi a kenyérre valót, akkor összeomlottunk volna, hiszen édesapám lebénult és megsérült a beszédközpontja is. Megtapasztaltam, mennyire fontos, hogy a nők elkerüljék a kiszolgáltatottságot. Ez az élmény hívta bennem elő a küldetéstudatot, amiért a női összefogást szorgalmazom. Szükség van a hölgyek támogatására, hiszen míg más területeken számos példa akad felemelő együttműködésekre, e téren nincsenek generációs mintáink. Én is kaptam segítséget a pályám indulásakor, most szeretnék ebből visszaadni. 

– Talán a talpon maradás vágya, talán más miatt, de biztosan nem túlzok, ha azt mondom, a borok kutatásán kívül a tanulás megszállottja is, s ha nem tévedek, utóbbi szerelme is Győrött, illetve a Széchenyi-egyetemen szökkent szárba.

– Szokták rám mondogatni, hogy „papírgyűjtő” vagyok, annyira szeretek tanulni. Valóban minden Győrben indult. Borsodi lányként marasztaltak volna, de én tudatosan választottam ezt az intézményt akkoriban, mert elképesztően inspirálónak láttam. Tudtam, sőt, szentül hittem, hogy a Széchenyi-egyetemen fogom megkapni azokat az alapokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megteremtsem azt az életet, amire vágytam. Ez be is jött. Nekem Győrbe kellett jönnöm ahhoz, hogy át tudjam élni, amire szükségem volt. Nagyon szerettem azt a fajta professzionalizmust és szemléletmódot, amit az egyetem képviselt. A mi évfolyamunk járhatott itt először nemzetközi kapcsolatok szakra. Annyira lelkes voltam, hogy a szakfelelősi pozíciót is betöltöttem. A képzés erős alapokat, biztos hátteret adott, s olyan széles körű ismeretanyagot sajátíthattam el – hangsúlyosan gazdasági ismeretek, jog, nyelvek, történelem, világirodalom tematikában –, amelyre a mai napig építhetek. Mindegy, hogy Londonban, New Yorkban vagy Hongkongban járok, biztos alapra támaszkodom, bármilyen társaságban magabiztosan tárgyalok. 

– Járja a világot előadásaival, bemutatóival, építi a karrierjét, ezért hosszú ideje nem járt a győri kampuszon. Néhány hete azonban volt alkalma visszatérni. Milyen érzés újra itt lenni, találkozni az ismerős arcokkal és épületekkel?

– Fantasztikus volt látni azt a hatalmas fejlődést, amelyen az egyetem keresztülment. Olyan elemi erővel hatott rám a visszatérés, hogy már azt latolgatom, mikor és milyen témában kezdem el a doktori iskolát a Széchenyi-egyetemen. Motiváló látni azt a színvonalat, amit az egyetem képvisel. Nagy vágyam, hogy újra beiratkozzam. Megerősített a látogatás abban, hogy nekem még dolgom van Győrben.

SZÖVEG: CZEINER-SZÜCS ANITA
FOTÓK: NÁNÁSI PÁL, SZMODITS BALÁZS