MINDIG ÚJ KÉPZÉSRE JELENTKEZETT

Peti Róbert Sopronban született 55 évvel ezelőtt, ám csak pár hétig volt hűséges a leghűségesebb magyar városhoz. A család ugyanis Győrbe költözött, így a kisalföldi megyeszékhelyen nőtt fel, ahol a tanulmányait 1976-ban a lakóhelyükhöz legközelebb eső Móra Ferenc Általános Iskolában kezdte.

– Hogyan emlékszel vissza az ott töltött időszakra?

– Elsőre a rajztanárom jut eszembe, akit az osztályunk kivétel nélkül kedvelt. Az egykori ismert grafikusművész, Ámon László felesége ugyanis sajátos módszerrel tanított. Miközben rajzoltunk, egy filmnek vagy egy könyvnek a történetét mesélte el, méghozzá oly érdekfeszítően, hogy egy pisszenés nélkül hallgattuk. Zokon is vettük, amikor egyszer egy helyettesítő tanár jött be rajzórára. Több legendás pedagógus oktatott minket, közülük még egyet mindenképpen kiemelnék. Ney Tamást, aki az élővilágot tanította számunkra, s később az intézmény igazgatója is volt. Sajnos, ő már nincs az élők sorában, ahogy a legismertebb évfolyamtársunk sem, az olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornász, Csollány Szilveszter. – A Móra-iskolából merre vezetett az utad? – A jelenlegi Lukács Sándor Járműipari és Gépészeti Technikumba, aktuális nevén a 400. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskolába. Az elnevezéshez 1984-ben illesztették a szakközépiskolai kifejezést, így a mienk volt az első osztály, amely négy évvel később érettségit is szerezhetett az autószerelő szakma mellé. Így utólag visszagondolva úgy érzem, hogy az újdonság bizonyos értelemben hátrányt jelentett számunkra, mert szerintem nem volt kellően kidolgozva az oktatási koncepció, így a szükséges tudás egy részét máshonnan kellett összeszedni. Az viszont érdekes volt, hogy a szakmai vizsga kellően erősre sikeredett. A Lada szétszedett gyújtását kellett összerakni oly módon, hogy aztán az autó el is induljon. Sikerült…

– Ahogy a Rábában is elhelyezkedned…

– Az már másodikas koromban biztossá vált, miután tanulmányi szerződést kötött velem is a vállalat. A Rába akkorában még nagy névnek számított, a fénykorát élte, ezért aztán magától értetődő volt, hogy amikor megkerestek az ajánlattal, igent mondtam. Az iskola elvégzése után a 67 ezres futóműgyári csarnokba kerültem, ahol a differenciálművek összeszerelésében tevékenykedtem. Itt a korábban tanultaknak viszonylag kevés hasznát vettem, ám nagyon jó társaságba kerültem. Jellemző, hogy amikor felvételt nyertem az Audiba, másfél évig még a Rábában maradtam, annyira fontosnak tartottam az ottani, munkán kívül is összejáró közösséget, amelynek felbomlásától nagyon tartottam. Ez aztán be is következett, az áthelyezésekkel, valamint a távozásokkal lassacskán felbomlott a rábás csapat.

– Hogyan emlékszel vissza az audis kezdetekre?

– Lenyűgözött, ahogy kinőtt a földből az Audi Hungaria első üzemcsarnoka, amelynek építését még a Rába kezdte, így aztán rábásként mi is élénk figyelemmel kísértük, miként öltött testet a vázszerkezet, amely aztán nekem is második otthonommá vált. 1997 márciusában „költöztem” a V6-os benzines gyártósor mellé, ahol tíz éven keresztül dolgoztam. Az első audis napomra a mai napig élénken emlékszem, hiszen egy teljesen új világba csöppentem. Szerencsés helyzetben voltam, mert egy újonnan induló gyártósorra kerültem, így gyakorlatilag együtt „futottam fel” a sorral és egészen a kifuttatásáig aktívan támogattam a működését. Izgalmas kihívás volt, örömmel vettem részt a folyamatok kialakításában és fejlesztésében. Miután öt éven át teamkoordinátorként tevékenykedtem, az utam a G20 üzemcsarnokba vezetett, ahol a V8/V10 szereldében dolgoztam. Bár a TT-gyártósorra is mehettem volna, a motorok mellett döntöttem. Az új munka komplexebb feladatot jelentett, amely izgalmas kihívásokat is hozott. Úgy éreztem, mintha egy „külön gyár” lett volna a vállalaton belül. Ezt követően bő fél évig a try out előszerelős feladataiba is belekóstolhattam, amely nagyobb szakmai lehetőségeket kínált, hiba lett volna, ha nem vállalom el. Ez idő tájt történt, hogy megszületett a lányom, s hogy közlekedésmérnöki diplomát szereztem a győri egyetemen. Időközben azonban arra is rájöttem: eljött az ideje annak, hogy ne csupán a felkínált lehetőségek közül válasszak, hanem aktívan keressem azokat a vállalati lehetőségeket, amelyek leginkább megfelelnek az érdeklődésemnek és céljaimnak.