ILYEN LELKÜLETTEL MINDENT LEHET

Az asztalon egy vaskos zöld könyv hever, amely a „Népi próza a Rábaközben” címet viseli. A borítóról szalmakalapos idős úr tekint ránk. – Az édesapám – mondja Balázs Lívia, miután elkapja az általa megírt könyvre vetett pillantásom. – Két hónappal élte túl a századik születésnapját. Szeretném lekörözni, annyi még a dolgom…

Most éppen az, hogy kérésünkre nagyon szívesen mesél a gyerekkoráról és Rábapordányról, ahova édesanyjához ma is minden másnap visszatér. – Csornán születtem, viszont Pordányban nevelkedtem, ahol a szüleim postásként tevékenykedtek. S ezzel kis túlzással a jövőmet is meghatározták, hiszen mindketten folyamatosan hozták haza a sztorikat, édesanyám pedig gyakorta elvitt magával „eladósorban lévő menyecskeként”, így aztán benne voltam a község miliőjében. Emlékszem a hajdani hagyományok és ünnepek fontosságára. Nekem is állítottak májusfát, adtak szerenádot, s bizony tartottam a krampuszoktól. Az iskolától viszont nem, szerettem oda járni, mert nagyon jó közösségbe kerültem. Tanárként Bertha János a történelem, Mészáros Gábor a magyar nyelv és irodalom iránti szeretetemet mélyítette még tovább. Utóbbi ráadásul egy új tanulási formát mutatott azzal, hogy „a világra nyitottnak kell lenni”. Bár ez talán addig is jellemző volt rám, hiszen imádtam édesapám történeteit, aki maga is szerelmese volt a történelemnek. Élvezettel hallgattam, ahogy mesélte a Patyi-dombon talált nagy arany kincs történetét, vagy az Állomás- dombi egykori hatalmas kő legendáját, amelyről azt tartották, hogy a hunok és a magyarok is áldoztak rajta istenüknek.

A következőkben arra is fény derül, hogy miért nevezték az általános iskolában művésznőnek. – Az édesanyám a Rábaközi Napok nótaénekese és okleveles kántor is volt, kiváló énekhanggal megáldva. Gyakran szerepelt színdarabokban, így például a Mágnás Miskában Marcsát, a Dankó Pista operettben Blaha Lujzát alakította. A dalait pedig előszeretettel adtam elő magam is az iskolában, innen ered a „művésznőzés”. Gyerekként szerettem volna „igazi” színésznő lenni, aztán nagybátyám példáját szem előtt tartva rádióműszerészként terveztem a jövőmet, ám szerencsére jött a már említett Mészáros tanár úr, aki humán irányba fordított. Onnantól kezdve komolyabban folytattam a már első osztályos koromban elkezdett versírást, ünnepségeken szavaltam, s szaktárgyi magyar versenyeken nagyon szép helyezéseket értem el. Ennek is köszönhetően folytathattam tanulmányaimat a Révai Miklós Gimnáziumban.

A körzetesítési rendelet értelmében számára eredetileg a csornai Hunyadi János Gimnáziumba vezetett volna út, ám abban, hogy nem így történt, egy utazás volt sorsdöntő. – Édesanyámmal vonattal Győrbe mentünk, ahol az állomásról kilépve egy gyönyörű épület tárult elém. Meg is kérdeztem, hogy mi ez. A választ hallva, hogy ez egy gimnázium, azonnal azt mondtam: én itt akarok tanulni! Az álom nem kis küzdelem árán valóra vált, köszönhetően a már említett versenyeredményeimnek.

Nagyon szeretett a Révaiban, ahol remek osztály- és évfolyamtársakra talált. Második évtől pedig egy nagyszerű osztályfőnökre is, aki történelem és földrajz szakos tanárként oktatta a diákokat. – Az engem Líviusznak nevező Bedécs Gyula nevét és személyét a mai napig rajongással emlegetjük. Én különösen, hiszen miatta lettem az, aki vagyok. Nekem világéletemben mindig kellett valami, amiben ki tudok bontakozni. Gimnazistaként a versmondás sikereit beárnyékolta az akkor még erős tájszólásom, amire beszédemet hallva Lőrincze Lajos nyelvész azonnal felfigyelt, s meg is jegyezte, hogy „maga ugye a Rábaközből jött”. 1972- ben Bedécs tanár úr javasolta, hogy inkább mással foglalkozzam. Mindjárt ajánlott is egy lehetőséget. Akkor zajlott éppen földrajzi névgyűjtés, ennek keretében rám bízta a szanyi felmérést. Ez aztán annyira jól sikerült, hogy kérésére ebből pályázatot írtam, amellyel a Kisfaludy Napokon bronz fokozatot szereztem. Közben gyűjtöttem a szanyi népszokásokat is, ezzel már első díjat nyertem, amelyet még sok megyei és országos első helyezés követett. Tanár úr mellett ezek az eredmények is ösztönöztek a folytatásra, így aztán a szünetek adta szabadidőt a gyűjtésre fordítottam.

Bár úgy tűnt, hogy ezzel megpecsételődött a sorsa, annak idején nem volt könnyű bejutni egyetemi néprajz szakra. Az évfolyamonkénti pár fős hallgatói létszám és a régiónként egy jelentkező felvétele szinte reménytelen helyzetet teremtett. – Eredménytelenül próbálkoztam, így a továbbtanulás helyett egy évig Bágyogyszováton képesítés nélkül tanítottam, közben a gyerekekkel remek anyagokat gyűjtöttem. Utána három évig a Xántus János Múzeumban dolgoztam, szerződéssel a néprajzi osztályon. Gyűjtőexpedíciókat, kiállításokat szerveztünk, megalapoztuk a tápi és újrarendeztük a tényői tájházat az óvári néprajzos kollégámmal, Ács Annával. Tőle rengeteget tanultam, vele azóta is nagyon jó szakmai és emberi kapcsolatot ápolok. A múzeumból aztán átkerültem a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtárba, ahol Horváth Józseftől módszertanilag sok segítséget kaptam. Barátságunk azóta is tart, nem véletlen, hogy a Győri Könyvszalonon tavaly vele mutattuk be a kötetemet. Nagyon megszerettem a könyvtárosi munkát, 8 év után azért távoztam, mert a gyűjtésekre nem maradt elég időm. Bár kiderült, imádok tanítani, gyerekekkel foglalkozni, de alapjából a nyári szünetek miatt választottam a tanítást. Ezt már csak azért is megtehettem, mert időközben Szombathelyen magyar-könyvtár szakon lediplomáztam.

A győri Radnóti Miklós Általános Iskolában – ahol végeredményben 31 évet töltött – nemcsak magyart tanított, diákszínpadot is alapított. – Utóbbira a nagyszerű igazgatónk Marosi István kért fel. „Balázska, kell egy csapat!” Csupán ennyit mondott, én pedig hiába hivatkoztam arra, hogy az Arrabona Diákszínpadnál dramaturg és segédrendező vagyok. „A lelkületeddel bírni fogod”. Ez volt a válasza. Én pedig a mai napig hálás vagyok Pistának és az életnek, mert a diákszínpadi tevékenység során sok nagyszerű, felemelő élmény ért, a gyerekektől pedig rengeteg szeretetet kaptam. S nem utolsósorban, színészek és rendezők, különféle művészeti ágakban tevékenykedők is kerültek ki a kezeim alól. Közben azért a néprajzra is igyekeztem időt lopni. Első könyvem – amelynek a megyei művészeti díjat is köszönhetem, s amelynek anyagát a Pécsi Egyetemi Színpad fel is dolgozta az „Örömöcskék, vétkecskék” című színdarabjában –, a Rábaközi paraszt dekameron megjelenése után lezárult a pályázatok ideje. Ezután könyvbemutatók, előadások, cikkek, tanulmányok sora következett, s Pájer Imre remek táboraiban az „utódok kinevelése”. A csodás időszak nagyszerű eseményeként a fiam is megszületett. Aztán nem sokkal ezután jött egy újabb történelmi pillanat…

Szegeden és Debrecenben is indult levelező tagozaton néprajz szak 1993- ban. – Mivel korábban próbálkoztam már a cívisvárosban, így sok-sok év elteltével újra ott felvételiztem. Pótszékek tömegét kellett elhelyezni, annyian szerettek volna bejutni az óriási létszámnak számító 20 helyre. Az, hogy a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanulhattam, óriási dolog volt az életemben. S micsoda tanáraim voltak: Ujváry Zoltán, Bartha Elek, Kotics József, Dankó Imre, Selmeczi Kovács Attila, Selmeczi László, P. Szalay Emőke, Keményffy Róbert és még sorolhatnám. A család a diákszínpad, a tanári munka mellett néha úgy éreztem, hogy ezt a plusz terhet már nem bírom. Ujváry professzor egy ilyen pillanatomban azt mondta, hogy „Lívia drága, minden 50 évben születik ilyen kaliberű kutató, mint maga, önnek ez életfeladata, csinálnia kell!”. Nyilván tudtam, hogy ez erős túlzás, mégis nagyon jól esett, s erőt adott. Munkáimat látva ráadásul ahhoz is ragaszkodott, hogy nála írjam a szakdolgozatomat. Természetesen ez is a Rábaközről szólt, méghozzá a térség fényjelenségekkel járó hiedelemtörténeteiről.

Nem csupán tanult, tanított is egyetemen – méghozzá Győrben. Az Apáczai Csere János Pedagógiai, Humán- és Társadalomtudományi Karon gyermekjáték- kutatást oktatott helyettesítőként. Pápára vonatkozóan pedig Zsolnai József tudományos főmunkatárs felkérésére Takács Évával közösen – mint leendő oktatók – kidolgozták a néprajz tanszék három- és négyéves képzési tervét, ám a döntéshozók nem támogatták, hogy Szombathely mellett a régióban még egy néprajz-szak legyen. Szerette a tanítást, de egy pillanatig sem titkolja, hogy az ő ideje azzal jött el, amikor nyugdíjba vonult. Onnantól tényleg a gyűjtésre, a feldolgozásra és közkinccsé tevésre koncentrálhatott. Sőt, Aszt Ágnes régésszel és Lengyelné Ildikóval részt vett egy múzeum létrehozásában is Szilban. S persze ennek (is) köszönhető, hogy tavaly a Balassi Kiadónál megjelent a majd 700 oldalas prózaköltészeti összefoglaló, amely valójában bevezető tanulmányokkal kiegészített 2015 tételes szöveggyűjtemény – 293 adatközlőtől, 68 gyűjtési helyről – 151 helységnévvel és 526 tájszóval. A mű a 23. kötete a Magyar Népköltészet Tára szövegfolklorisztikai könyvsorozatnak, amelynek alapítója és szerkesztője Magyar Zoltán, az ELTE HTK Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, aki megkérte a rábaközi anyag feldolgozására. – Nemcsak az én bő öt évtizedes „bűneim” szerepelnek a könyvben, hanem átvett anyagok is, amellyel a teljességen túl arra is törekedtem, hogy azok neveit is közzé tegyem, akik sokat és remekül kutattak a Rábaközben. A táltosokkal is foglalkozó Timaffy László, a betyártörténeteket is kutató Németh Imre, a nyelvjárásokkal foglalkozó Kiss Jenő, Csiszár Attila muzeológus mellett számtalan kiváló amatőr gyűjtő, mint például Horváthné Takács Judit, Töreki Imre, Horváth Győző, Németh Sándor, Nagy Ferenc.

Nagy munka volt összehozni, de nagy öröm is, s talán hozzájárult ahhoz a megtiszteltetéshez is, hogy a honismereti mozgalom legmagasabb elismerését, a Bél Mátyás-díjat megkaphattam.

A beszélgetés végén természetesen a „hogyan tovább” is szóba kerül. – A jövőben tanulmányok írására összpontosítok, de több könyvtéma is foglalkoztat. Szeretnénk Lanczendorfer Zsuzsával folytatni a gyermekeknek szánt közös sorozatunkat, immár az ötödik kötetet, de önálló műveket is tervezek felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt – mert azért a gyerekek, a „továbbvivők” mindig a szívem csücskei maradnak. Ahogy az elején említettem: amennyiben sikerül édesapámat életkorban felülmúlni, akkor erre még van bő 30 évem…

Szöveg: Baudentisztl Ferenc
Fotó: Könczöl János