ELGONDOLKODTATÓ ÉS ÉLMÉNYT ADÓ KÉPEK

Nem szerencsés, ha a szerző a saját történetét fogalmazza bele más személy bemutatásába, ám ez esetben muszáj valamilyen formában utalnom arra, hogy Könczöl Jánossal az ismeretségünk kezdete 2014-re datálódik. Nyolc évvel ezelőtt együtt készítettük a Győr-Moson-Sopron Megyei Kereskedelmi és Iparkamara exkluzív kiadványát, amely „A kézművesség 1000 éve a Kárpát-medencében” címmel jelent meg. A különböző kézműves szakmákat azok művelőin keresztül bemutató könyvben hasonló volt a munkamegosztás, mint az alumni magazinnál. Az interjúk szöveges része rám hárult, míg a képi megjelenítés Jánosra várt, aki akkoriban az Iparkamara kézműipari tagozatánál tevékenykedett. Hogyan került oda? Innentől a történet már valóban róla szól.

– Komáromban születtem, oda jártam általános iskolába is, a szőnyi városrészbe. Mivel bizonyos mértékben örököltem a szüleim műszaki érdeklődését, s mert édesapám erősen szorgalmazta, középiskolai tanulmányaimat a győri Jedlik Ányos Informatikai Szakközépiskolában folytattam, világbanki gépész, műszaki menedzser szakon, amely akkoriban újdonságot jelentett. Nagy Péter és Domonkos László, az intézmény akkori és későbbi igazgatója az országban az elsők között indított ilyen képzést. Az alapgondolat az volt, hogy a műszaki képzés mellé érdemes lenne bizonyos szintű gazdasági tudással is felvértezni a tanulókat, mivel nem elég „gépészkedni”, a termékeket el is kell tudni adni. A műszaki menedzseri szemlélet elsajátításához marketinget, számvitelt és közgazdaságtant egyaránt tanultunk, amely jó alapot jelentett mindannyiunknak a folytatáshoz. Én még maradtam az ötödik évre is, így műszaki üzletszervező technikusi végzettséggel is felvértezve fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat. Majd úgy döntöttem, hogy nem tanulok tovább, inkább dolgozom egy szállodában.

Ez persze annyira nem is lett volna váratlan lépés, hiszen János szerette a szervezői feladatokat. A vállalkozói szellemű osztályból is kitűnhetett az ilyen irányú érdeklődése, így már második osztályban főszervezője lehetett a jedlikes iskolabálnak, amit testhezálló feladatnak tartott. – Édesanyám tanított, s ennek kapcsán ő is mindig szervezett valamit, legyen szó kirándulásokról, nyári táborozásokról, színházlátogatásról. S ebben idővel már én is segítettem. Beleszülettem ebbe a világba, s nekem megtetszett a szervezés, a problémamegoldás, a kapcsolatépítés, így az osztálytitkárság mellett diákönkormányzatban is szerepet vállaltam. Középiskolás koromtól voltam gyerekanimátor is nemzetközi gyerekfesztiválon, Komáromban pedig létrehoztuk a Cipőfűző klubot, amelynek keretében többek között játszóházakat működtettünk. Jöttem, mentem, ügyeket intéztem – s mindezt szerettem. Arra gondoltam, hogy szállodai környezetben hasonló feladatokat láthatok el. Ám az élet aztán máshogy hozta.

János egyik középiskolai osztálytársának édesanyja ugyanis a győri tanítóképző főiskola titkárságán dolgozott, aki egy találkozás alkalmával azt javasolta: mindenképpen próbálja meg a pótfelvételit, mit veszíthet. Meggyőzően érvelhetett, mert János így is tett, jelentkezett művelődésszervező szakra, amit 1998 őszén el is kezdett a jelenlegi Apáczai Csere János Karon. – Szívesen emlékszem vissza Gál Zoltán előadásaira, aki a művelődéstörténet és esztétika mellett a viszonylag száraznak tartott filozófiát is érdeklődést felkeltve tanította. Megemlíteném Csurák Erzsébet nevét is, aki a belső konzulensem volt, s például művelődésszociológiát tanított, valamint külön is kitérnék a médiát oktató Szunyogh Lászlóra. Az esetemben nála és vele kezdődött a fotózás tudatosabb megismerése. Azt megelőzően is próbálkoztam a fényképezéssel, hogy a tanítóképzős lányoknak imponáljak. Mivel énekelni, rajzolni, vagy verset írni nem tudtam, apukám Praktica fényképezőgépét hívtam segítségül. Nagy sikert a lányok körében ezzel ugyan nem arattam, bár az is igaz, hogy a két gyermekem édesanyját ott ismertem meg. A fényképezés rám jobban hatott, köszönhetően a Szunyogh-féle fotós specializációnak. Találtam egy remek hobbit, ami aztán idővel többé vált. A fotózás kezdeti lépéseiben még Fütty Csaba segített, amit ezúttal is köszönök. Elsőként bevételt pedig akkor hozott, amikor egy komáromi szakiskolában tanítva elvállaltam a tablóképek készítését. A felsőoktatás légköre, az ismeretszerzés annyira megtetszett, hogy már a végzés előtt kerestem a lehetőséget a továbbtanulásra, erre a Széchenyi István Egyetem és a műszaki menedzser szak nyilvánvalónak tűnt, melybe 2001 őszén bele is vágtam.

Az első két szemesztert nappalin el is végezte, majd a harmadikat is így kezdve végül távoktatásra váltott. – Nem sokkal a félév kezdete után ugyanis „beugrósként” lehetőségem nyílt arra, hogy informatikát tanítsak egy szakmunkásképző iskolában érettségizett diákoknak. Művelődésszervező diplomával, valamint a jedlikes műszaki tudással felvértezve később munkavédelmet, valamint gazdasági alapismereteket is tanítottam többek között fodrászoknak és nőiruha-készítőknek. Ez az időszak három évig tartott.

Fotósként – az elsősorban dokumentálást jelentő portré- és eseményfotózás mellett – arra törekszem, hogy olyan képeket készítsek, melyek elgondolkodtatóak és/vagy esztétikai élményt nyújtanak. A fényképezés mellett jelenleg is része az életemnek a kereskedelem, az üzletkötés. A két terület jól kiegészíti egymást, az egyikben a szervezőkészségemet, a másikban a kreativitásomat tudom kiélni.

A széchenyis oktatók közül külön is kiemelném Pintér Józsefet, aki a konzulensem volt, valamint a műszaki rajzot tanító Kovács Gábornét, aki annak idején szintén a Jedlikben végzett. A rajzot egyébként mindig is szerettem. Mivel a szüleim is készítettek otthon műszaki rajzokat. A szüleimről azt még mindenképpen el kell mondanom, hogy ugyan Gödöllőn az agráregyetemen ismerkedtek meg, végül is ott nem szereztek diplomát. Apukám szerszámkészítő lakatosként dolgozott inkább, míg édesanyám ugyan befejezte a felsőoktatási tanulmányait, de csak később, már a húgom születése után, méghozzá Győrben, a KTMF-en autógépész üzemmérnökként. Visszatérve a személyes révfalui egyetemi éveimre, az anyagvizsgálatot tanító Csizmazia Ferencné volt nagyobb hatással a csoportra, illetve Soleczki Levente, aki a mérés tantárgyon felül a diplomakészítés követelményeibe is beavatott minket.

2005 novemberében János a Győr-Moson-Sopron Megyei kereskedelmi és Iparkamarában kezdett dolgozni, méghozzá a Kézműipari tagozatnál, ahonnan az elődje nyugdíjba vonult. – Apósom ajánlása alapján sikerült eljutnom az állásinterjúig, ahol aztán sikerült megfelelnem a követelményeknek, ezzel vette kezdetét a közel egy évtizedes kamarai tevékenységem. A tagozat és az ahhoz tartozó hat szakosztály ügyes-bajos dolgainak intézése mellett a programszervezés volt az elsődleges feladatom. A szakmai programokon kívül minden évszakra jutott valami, legyen az tagozati bál, családi nap, halászlé parti, valamint a városi szinten is kiemelt eseménynek számító Kenyérfesztivál. Komoly feladatot jelentett a tagozat valamennyi szakmáját lefedő mesterképzés és a mestervizsga megszervezése is. Egyre nagyobb volt a terhelés, egyre kevesebb a segítség, ezért szükség volt a váltásra. Ezt követően mérnök-üzletkötőként próbáltam érvényesülni és közben egyre inkább előtérbe került a fotózás. Közel tíz éve – a fényképész vizsga letételével egy időben – vállalkozást is indítottam. Ez volt a Jamada Kft. Még mielőtt megkérdeznéd, a kifejezés semmit sem jelent, csupán a dallamossága fogott meg, ezért választottam korábban e-mail címként, majd aztán a vállalkozás neveként. Fotósként – az elsősorban dokumentálást jelentő portré- és eseményfotózás mellett – arra törekszem, hogy olyan képeket készítsek, melyek elgondolkodtatóak és/vagy esztétikai élményt nyújtanak. A fényképezés mellett jelenleg is része az életemnek a kereskedelem, az üzletkötés. A két terület jól kiegészíti egymást, az egyikben a szervezőkészségemet, a másikban a kreativitásomat tudom kiélni. 

SZÖVEG: BAUDENTISZTL FERENC
FOTÓ: KÖNCZÖL ZSUZSANNA, VARGA KRISZTINA