Portré Olsvay Endre zeneszerzőről, a Művészeti Kar docenséről

AZ ELCSENDESEDÉS ÍVE

Amikor 1986. szeptember 12-én, egy szerdai napon a fiatal budapesti zeneszerző Győrben leszállt a vonatról, még nem tudhatta, hogy élete onnantól kezdve évtizedekre összefonódik a város zenei felsőoktatásával. Olsvay Endre frissdiplomásként, a Zeneakadémia akkori kihelyezett tagozatára érkezett tanítani a Rába partjára. Azóta sok minden változott, ő a képzés megkerülhetetlen alakja lett, az idei pedig már a negyvenedik tanéve: ez a jubileum nemcsak egy pedagógusi pálya összegzésére, hanem egy alkotói hitvallás mérlegvonására is alkalmat ad.

Hirdetés

A katedra mindkét oldalán

Olsvay Endre zenei gyökerei mélyre nyúlnak: dédapja Vavrinecz Mór, a Mátyás-templom zeneszerző-karnagya, édesanyja zenetanár, zeneterapeuta, édesapja pedig népzenekutató, Kodály legfiatalabb tanítványa volt, azaz fiúk a zene szeretetét az anyatejjel szívta magába. A zongora- és hegedűtanulmányok után Kocsár Miklósnál kezdett zeneszerzést tanulni, majd a Zeneakadémián Bozay Attila növendékeként szerzett diplomát. Pályakezdése különös kettősségben telt: miközben Budapesten még zongoratanári tanulmányait folytatta Hambalkó Editnél, Győrben már a katedra túloldalán állt.

– Érdekes helyzet volt: másodéves növendék voltam a fővárosban zongoraszakon, itt pedig az elsősöket tanítottam zeneelméletre – emlékszik vissza a kezdetekre, amikor a győri zenei felsőoktatás még sokkal családiasabb hangulatú volt, alig hetven hallgatóval, nomád körülmények között, a romos zsinagóga szomszédságában.

Értelem és érzelem komplexitása

A 90-es évek közepén aztán az összes vidéki tagozat levált a Zeneakadémiáról, ennek köszönhetően a győri tagintézmény is új fenntartót keresett – és a Széchenyi István Egyetem jogelődjéhez csatlakoztak. Olsvay Endre ezután nem csupán oktatóként, hanem vezetőként is meghatározta a tagozat arculatát: tíz évig (1995–2005) irányította az egyetemi fakultás zeneelmélet tanszékét, oroszlánrészt vállalva a kreditrendszer helyi előkészítésében, illetve a felsőoktatást megreformáló bolognai folyamat részeként bevezetett új tárgyak (analízis, partitúraismeret) megalapozásában.

Az elmúlt negyven év alatt azonban nemcsak az oktatási rendszer, a zeneművészeti képzés neve, vagy épp az épületek újultak meg, hanem a hallgatói generációk is kicserélődtek. Olsvay Endre éles szemmel figyeli a változást, látva a folyamat árnyoldalait is, a „megbízható gyökérzet”, az elméleti felkészültség tagadhatatlan kopását. Mégis optimista. – Nőtt a nyitott szemléletű fiatalok száma. Az elméleti tárgyak szellemet és lelket megmozgató aspektusára ma mintha érzékenyebbek lennének – mondja.

Pedagógiai spektruma lenyűgöző: a zeneelmélettől, a szolfézstól és a kamarazenétől kezdve a partitúraismereten, a kötelező zeneszerzésen és zenei ismeretterjesztésen át a zongora repertoár-, valamint hangszerismeretig (a sort folytathatnánk) szinte minden elméleti területen nyomot hagyott növendékeiben. Emellett zeneirodalmi speciális kollégiumokat is tart(ott) Schubert, Bach, Muszorgszkij műveiről, valamint a vonósnégyes történetéről és „Esztétika a mindennapokban” címmel is.

Zeneelmélet-tanárként nem száraz képleteket, hanem élő szövetet elemez. Hitvallása szerint a ráció és az emóció a zenében elválaszthatatlan egységet alkot. Amikor arról kérdezik, melyik a fontosabb, határozottan válaszol. – A kettőnek a komplexitását hirdetem, hiszem és tanítom. Egy zeneelméleti tárgy nem működhet érzelmi hatás nélkül. Pusztán csak papíron működő spekulatív dolgoknak nincs helye, de az sem jó, ha csak az érzelmekben lubickolunk. Kell egy rend, egy fegyelem, ami ezt összetartja.

Ez a fegyelem és rend hatja át zeneszerzői munkásságát is. Bár sokan féltették, hogy a tanítás elszívja alkotói energiáit, ő egyfajta fordított folyamatot is megél. Számára az oktatás inspirációs forrás, ahol a hallgatók váratlan kérdései olykor saját alkotói mechanizmusait is újragondolásra késztetik.

A redukció és a csend dramaturgiája

Zeneszerzőként Olsvay Endre kerüli a felesleges gesztusokat és a hatásvadász „csinnadrattát”. Saját stílusát egyfajta „reduktív hajlamként” jellemzi, amely bár nem ér el a minimalizmusig, mégis szigorúan válogat az eszközökben. Darabjait gyakran az egyívűség jellemzi: egyetlen nagy folyamat, amelynek vége nagyon gyakran elcsendesedő, meditatív vagy megbékélő. – Közelebb áll hozzám egy ilyen zárás, mint a nagy diadalünnep. Az érzelmi síkon ez számomra barátságosabb – vallja.

Pályafutásának egyik izgalmas fejezete az EAR-együtteshez kötődik, amelynek a 90-es években volt billentyűs előadója és szerzője. Ez a formáció az elektronikus és kortárs zenei kísérletezés felé nyitott számára utat, amit 1999-ben egy berlini ösztöndíj is elmélyített.

Alkotói munkásságát korán elismerték: három évig volt Kodály-ösztöndíjas, 2012-ben pedig megkapta a rangos Erkel-díjat. Tagja a Magyar Művészeti Akadémiának és az Artisjus Küldöttgyűlésének is.

A súlypontok áthelyezése

Olsvay Endre élete évtizedek óta a Győr–Budapest tengelyen zajlik. 2001 óta tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is, így egyszerre van jelen a „zászlóshajó” fedélzetén és az „otthonos kikötőben”, első győri munkahelyén. Most azonban az elegáns búcsú gondolata foglalkoztatja. Nem az elszakadást tervezi, hanem a súlypontok áthelyezését.

A következő években – zeneszerzőként – szeretne több időt szentelni azoknak a műfajoknak, amelyek eddig háttérbe szorultak a pedagógiai munka mellett. Így a jövőben fokozottan fordulna például a vonósnégyes, a dal, valamint az oratórikus műfajok felé. – Vannak konkrét zeneszerzői terveim, amiket szeretnék megvalósítani. A vonósnégyes nekem nagyon kedves műfajom, de csak egyet írtam életemben. Ezt szeretném gyarapítani – mondja a jövőbe tekintve.

Olsvay Endre negyven év után is különös alázattal beszél a komolyzenéről. Hisz abban, hogy a zene értelmet és érzelmet összekötő ereje képes ellensúlyozni a felgyorsult világ felszínességét. A mostani jubileum pedig számára egy kapu egy csendesebb, de annál mélyebb alkotói korszak felé.

Szöveg: Wurmbrandt András
Fotó: Könczöl János