AKI SOHA NEM ENGEDETT AZ ŐSZINTESÉGBŐL

Az apai oldalról gyirmóti gyökerekkel rendelkező nagypapáig mindenképpen vissza kell menni a történetben ahhoz, hogy a kezdetektől felvázolhassuk a győrszemerei Radics család utóbbi negyed évszázadának történetét. A nagyszülőnek ugyanis egy lánya és két fia született, utóbbiak tovább vitték felmenőjük foglalkozását, mindketten lakatosok lettek. A fiuk közül Bertalan friss házasként a helyi termelőszövetkezetben a szakmájában dolgozott – a feleségével együtt, aki bár állattenyésztő volt, irodai tevékenységet látott el. A rendszerváltás tájékán a két fiatal gondolt egy nagyot, s egyéni vállalkozásba kezdtek a családi házuknál lévő melléképületben, kisebb lakatosipari munkák ellátására. A tsz felszámolásakor azonban megvásárolhattak két épületet és egy nagyobb területet, ahol aztán 1997-ben megalakították a Radics-Ferron Kft.-t.

– A mai napig élénken él bennem, amikor a szüleim időt és fáradságot nem kímélve dolgoztak előbb a családi házunknál, majd az egykori termelőszövetkezet területén, de arra mindig ügyeltek, hogy a bátyám és én semmiben se szenvedjük hiányt – meséli Radics Katalin, aki még szinte el sem kezdte az általános iskolát, a szomszédban lakó apai nagymamájának köszönhetően már meg tudott főzni egy komplett ebédet. – Nagyon szép gyerekkorunk volt, az alsó tagozatos éveinkre is szívesen emlékszem vissza. Győrszemerén, a szőlőhegyi településrészen laktunk, s ott helyben ki is járhattuk az első négy osztályt. Kis létszámú osztályokról lévén szó, vegyes csoportot alakítottak ki, így egy teremben tanult az 1. és 3., valamint a 2. és 4. osztály. Tekintettel arra, hogy a bátyám két évvel idősebb nálam, így az első két évben egy tanteremben tanultunk. Tanáromra, Csorvássyné Piroska nénire azóta is hálás szívvel gondolok, s ha néhanap találkozunk, őszinte szeretettel megöleljük egymást. A felső tagozatos iskola a község központjában működött, oda is szívesen jártam. S hogy milyen szépek ezek az emlékek, az is bizonyítja, hogy bár a családommal már egy ideje Felpécen élek, Franciska lányom jövő szeptemberben ott kezdi majd az iskolát.

A most 5 esztendős kislány édesanyja viszont annak idején tanulmányait a Deák Ferenc Közgazdasági Szakközépiskolában folytatta, amely nem vált a szíve csücskévé. – Anyuék oldaláról elég erős bennem a művészi véna, mindig is imádtam rajzolni és festeni, úgyhogy 13 évesen el tudtam volna képzelni ilyen jövőképet is magamnak. A szüleim azonban a közgazdasági vonalat erőltették, minden bizonnyal a családi vállalkozásra is gondolva, ám még inkább azért, mert – egyébként teljesen jogosan – úgy vélték, hogy a bizonytalan művészi pálya helyett ez az irány megadja majd számomra a stabilabb megélhetés lehetőségét. És én magam is bizonytalan voltam, mit és hol kellene tanulni. Amikor ez ügyben dönteni kellett, még kicsit sem voltam tisztában az értékeimmel és képességeimmel, így aztán elfogadtam sorsom azon alakulását, amely nagyszerű osztálytársakat, ám kevésbé örömteli középiskolai „élményeket” adott. Utólag belegondolva azért elég különös, hogy nagyon jól ment a matematika az általános iskolában és a főiskolán is, közben meg nem annyira. Na és az is furcsa, hogy a középiskolában számos elégtelen osztályzatom volt német nyelvből, ezért aztán el is hittem, hogy nincs nyelvérzéken, miközben ma német és angol nyelvből szakirányú középfokú nyelvvizsgám van, de németül már felsőfokú szinten beszélek. Persze, mindezekért már nem csak a tanáraimat hibáztatom, nagyrészt rajtam és többek között az igazságérzetemen is múlt, hogy nem találtuk meg a közös hangot. A statisztikát viszont nagyon szerettem, meg a deákos ötödévemet is, a más tanárok által oktatott banki ügyintézői technikumot. A szakosított közgazdasági vonalon a pénzügy is nagyon tetszett, s még az egyik bankban eltöltött gyakorlati időszakot is kedveltem, ám rávilágított arra, hogy – elsősorban az ügyfelek miatt – ez mégsem az én világom.

Katalin az érettségit követő ötödéves képzés után 2001-ben felvételt nyert egyetemünk közgazdász szakára, amelyen két szemesztert teljesített is. – Aztán anyukám beteg lett, s emiatt hónapokra kiesett a munkából. Az soha nem volt elvárás, hogy a családi cégnél dolgozzak, de ebben a helyzetben nem is lehetett más választásom. Befejeztem a főiskolát, s ettől egy kicsit meg is könnyebbültem, mert bár tanultam rendesen, nem igazán varázsolt el a „száraz közgáz”. 20 évesen anyu mellett és helyett besegítettem a cégnél, majd miután jobban lett, döntenem kellett a hogyan továbbról. Gyakorlatilag a nulláról indulva belevágtam egy intenzív angol nyelvtanfolyamba és 9 hónap alatt középfokú nyelvvizsgát szereztem. Ez újabb sikerélményt adott, melyhez már csak egy rádióinterjú kellett, s rögtön tudtam, merre kell haladnom. Az autóban ülve hallgattam azt a beszélgetést, melyben az Apáczai-karon induló új képzésről folyt a szó. Felkeltette az érdeklődésemet az idegenforgalmi és szállodaipari közgazdász szak, amire jelentkeztem is. Fel is vettek, így 2003-ban ismét nappalis főiskolai hallgató lettem – és kivirultam. Élveztem a tanulmányaim minden pillanatát, abban a környezetben jó volt tanulni. Fantasztikus volt az a négy év, amely megadott számomra mindent, amit reméltem. Két oktatót külön is kiemelnék. Husz Anikót, aki azon felül, hogy az idegenforgalmi földrajzot és az idegenvezetést hihetetlen alázattal és tudással tanította, össze is fogta a hallgatói csapatunkat, valamint Happ Évát, aki megszerettette velünk a marketing szakirányt, s ezzel valóban fejlesztett minket. Nagyon örülök annak, ha velük valahol összefutok…

A szüleim azonban a közgazdasági vonalat erőltették, minden bizonnyal a családi vállalkozásra is gondolva, ám még inkább azért, mert – egyébként teljesen jogosan – úgy vélték, hogy a bizonytalan művészi pálya helyett ez az irány megadja majd számomra a stabilabb megélhetés lehetőségét.

A főiskolai utolsó szemeszter részben árnyalja az idilli képet – ám nem az iskola hibájából. – A gyakorlati félévemet egy rendezvényszervező irodában kezdtem, ám hatalmas csalódásként éltem meg, hogy nem szakmai feladatokat bíztak rám. Jeleztem is a főiskolai illetékesek felé, hogy a fénymásolás és a levelek feladása aligha tesz hozzá bármit is a fejlődésemhez. Így végül válthattam, ennek eredményeként az Audi Hungaria motorlogisztikára kerültem, ahol teljesen más hozzáállással találkoztam és sokat tanultam. Örültem annak is, hogy a munkámnak köszönhetően a diploma megszerzése után a vállalattól két állásajánlatot is kaptam. Az R4 motorszéria és az előszéria logisztika közül az utóbit választottam, s az új alkatrészek diszponenseként – immár audis munkatársként munkába is álltam. Öt éven át nagyon szerettem ott dolgozni, aztán ismét kisarkosodott a jellemvonásom. Új terület, új főnök, akivel nem találtam meg a közös hangot. Ennek a megfelelő helyen hangot is adtam, ahogy annak is, hogy összeférhetetlenség miatt szeretnék területet váltani. Meg is volt a helyem, ahol tárt karokkal fogadtak volna, ám a területem nem engedett el, mondván, a helyemre nincs emberük. Úgy éreztem, ebben a helyzetben nem tehettem mást, beadtam a felmondásomat – és hazamentem. Ennek pont tíz éve. A haza ez esetben a családi céget jelentette, ahová már korábban is besegített, elsősorban a nyelvi tudásával. Közben pedig egyre inkább belelátott a kft. működésébe, amely azóta is munkahelyéül szolgál. – Alapjaiban már a bátyámmal együtt visszük tovább a céget. Gergely bercsényis szakközépiskolai végzettséggel dolgozott az Audinál, ahol a szerszámgyári présüzem gépbeállítójaként olyan tudást szedett magára, amit aztán autodidakta módon továbbfejlesztett, s a családi vállalkozásban is kamatoztatni tudott. Az ő modern szemlélete és apukám konzervatívabb felfogása persze ütközőpontot jelentett a generációváltás során, amely a vasárnapi családi ebédekre is rányomta a bélyegét. Ezek az összejövetelek ma sem csak az étkezésről szólnak, a munka is mindig terítékre kerül. Az azonban elvitathatatlan, hogy az alatt a három év alatt, amióta a bátyám átvette az ügyvezetést és a műszaki tevékenység irányítását, a beszerzett hegesztőrobotokkal ugrásszerűen fejlődött a cég. A pénzügyet vezető, a dolgokat nagyon reálisan látó anyukámtól megtanultam, hogy egy jó ötlethez egy esetleges rossz finanszírozás nem megoldás. Miközben veszem át tőle is a feladatokat, a műszaki ismereteimet is folyamatosan bővítem. Az irodai munka azonban önmagában nem elég, ezért mindig visszatérek az alkotó tevékenységhez. Ahogy apukám sem hagyott fel a fizikai munkával, s ahogy anyukám is mind a mai napig szívesen segít az üzemben is, úgy nekem is szükségem van olyan tevékenységre, mellyel valamit létrehozok. Szívesen szerelek vagy robotot rakok, de izgalmas kihívásként élem meg az élhajlító programozásának az elsajátítását is. Meg persze festek és rajzolok, mert azt továbbra is szívből szeretem. Ahogy a jelenlegi helyzetemet is. Így kerek az életem! 

SZÖVEG: BAUDENTISZTL FERENC
FOTÓ: KÖNCZÖL JÁNOS