A ZONGORA

A Nagyérdemű az Egyetemi Zenekar hangversenyét élvezhette Dobra János Liszt-díjas érdemes művész vezényletével. A hangverseny zárószámaként Urbán Benjamin, egyetemünk Művészeti Karának hallgatója játszotta a zongoraszólót Mozart: d-moll zongoraversenyében egy Blüthner zongorán. Az átlagos zeneszerető szívét már önmagában ez a zenei csemege is megdobogtatja, de a klasszikus zenei ínyenc rögtön felkapja a fejét: Blüthner zongorán? Hogyhogy nem Steinwayn, hiszen minden komolyabb hangversenyteremben ennek a cégnek a hangszerei állnak, képviselve a zongorák prémium kategóriáját. Az Egyetemi Hangversenyteremben is van egy B-modell. Csak néhány, inkább különcnek számító művész viszi magával koncertjeire a saját, más gyártmányú hangszerét, mint Schiff András is a maga Bösendorferét.

Akkor mi hát a különlegessége egy Blüthner zongorának?

Mindenekelőtt az, hogy ennek a hangszernek a teljes felújítása egy héttel a hangverseny előtt fejeződött be, így a közönség egy teljesen újjávarázsolt hangszert hallhatott.

De miért is Blüthner?

A modern hangversenyzongorák története egyidős a zongorahangverseny műfajával. Ennek bölcsője az 1830- as évek Párizsa volt. Úttörői pedig két korszakos zongoraművész-zeneszerző zseni, Fryderyk Chopin és Liszt Ferenc, illetve két zongorakészítő cég, a Pleyel és az Erard voltak. Közös alkotómunka volt ez: a hangszerkészítők igyekeztek a művészek igényei szerint technikai vívmányokkal fejleszteni a zongoráikat – mind hangzásban, mind a zongoramechanika finomságaiban. A művészek meg örömmel hagyták magukat inspirálni az új hangszerektől. Zeneszerző – aki egyben előadó is volt – és hangszerkészítő teremtő találkozása volt ez, különleges csillagzat alatt.

Chopin maga így jellemezte a kétfajta zongoratípust: „Amikor jó napom van, Pleyel zongorán szeretek játszani, mert inspirál, rezonál minden ötletemre. Szinte érti a gondolataimat és segít a megvalósításukban. Viszont, ha rossz napom van, inkább Erard zongorát választok, mert azon bárhogy is játszom, mindig egyformán jól szól.”

Ez a két művészi, esztétikai ideál köszön vissza a mai nagy zongoragyártók hangszereinek hangzásvilágában.

Az univerzális Steinway az Erard vonalat viszi tovább: egy olyan hangzásvilág és billentésérzet megteremtésére törekszik, amely a világ összes hangversenytermében egyöntetűen magas színvonalú hangzásélményt ad és az utazó koncertező zongoristának megnyugtató, megszokott biztonságérzetet nyújt.

A mi lipcsei Blüthnerünk a Pleyel vonal folytatója a bécsi Bösendorfer és a berlini Bechstein céggel karöltve. Ők egyfajta közép-európai „couleur locale”-t képviselve Bach, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Brahms zenéjéhez illő, jellegzetesen éneklő hangú zongorákat készítenek, amelyek hangzáseszménye még valahol a gregoriánum énekes kultúrájában gyökerezik.

A mostantól az Egyetemi Hangversenyterem rendezvényein hallható Blüthner hangversenyzongora egy 1903-as modell modernizált változata, 1987-ben készült, a hossza 238 centiméter.

Eddig a Művészeti Kar egyik tantermében aludta csipkerózsika álmát. Felújítása 11 millió forintba került, listaára újonnan 45 millió forint. A munkát a hainburgi Klavierland cég végezte, részben alvállalkozókkal, akik a tőke- és húrozatcserét, illetve a lakkozást végezték. A cég munkatársa, egykori hallgatónk, Falaki Máté a cégvezető hangszerész mester Philipp Schneider irányításával több mint 450 munkaórát töltött a mechanika beszabályozásával, a kalapácsfejek intonálásával, a hangszer hangzásképének megteremtésével és kidolgozásával.

A költségek oroszlánrészét, 10 millió forintot a Széchenyi István Egyetem Zenei Alapítványa biztosította. Köszönöttel tartozunk ezért az alapítvány kuratóriumának, dr. Filep Bálintnak, dr. Ruppert István korábbi dékánunknak, dr. Ménesi Gergelynek, Tóth Eszter gazdasági igazgatónak és mindenekelőtt az alapítvány elnökének, korábbi rektorunknak, dr. Szekeres Tamásnak, aki – ahogy eddig is mindig – komoly zeneértőként biztos értéktudattal segítette gyarapodásunkat.

Szöveg: Vitályos Balázs
Fotó: Könczöl János